A halak dicsérete

Kedvcsináló a What A Fish Knows (Mit tudnak a halak) c. könyvhöz

Jonathan Balcombe

Összefoglalás

Modern kori kapcsolatunk a halakkal mélyen problematikus. Nagyobb számban pusztítjuk és fogyasztjuk őket, mint a gerincesek bármely más csoportjának tagjait. Ugyanakkor egyre gyorsuló ütemben bővül a róluk és képességeikről szerzett tudásunk. A halfajok sokfélesége felülmúlja az összes többi gerincesét együttvéve, és a változatos érzékszervi adottságaik némelyike – például a geomagnetizmusnak, a víz nyomásának és mozgásának detektálása vagy az elektromos impulzusokkal való kommunikáció – idegen a humán érzékszervi tapasztalatoktól. A halak fájdalomérző képességét (bár vannak makacs ellenzői) anatómiai, élettani és viselkedéstani vizsgálatok erős érvekkel támasztják alá. Minden bizonnyal az örömkeresés is motiválja a halakat; erre utal, hogy szívesen odaúsznak az ismerős búvárokhoz olyasféle simogatás reményében, mint amilyennel a tisztogatóhalak hízelgik be magukat az ügyfeleik kegyeibe. Több megfigyelés szerint a játék a halak számára további örömforrás lehet, de legalábbis eszköz az unaloműzésre. Érzelmi stressznek is ki vannak téve a halak, és tevékenységeikkel oldani is tudják a stresszt. Egyénileg felismerik a társaikat. Társas életükben helyet kap az együttműködés, a bátorság, a demokrácia, a megtévesztés és a kumulatív monitorozás. Az udvarlásuk és a szexuális magatartásuk fajonként igen változó, a halfajok mintegy negyedénél utódgondozás is kimutatható. Összességében, a gerinceseknek ez a csoportja hasonló szintű védelmet érdemelne, mint bármelyik másik csoport. Ahogy jelenleg bánunk velük, az messze elmarad az elfogadható normáktól.

Jonathan Balcombe etológus, az állati szentiencia projekt igazgatója a Humane Society Tudományos és Politikai Intézetében, az állatok gondolkodásával, érzéseivel és védelmével foglalkozó szerző és előadó. Angliában született, Új-Zélandon és Kanadában nevelkedett, 1987 óta az Egyesült Államokban él. A What A Fish Knows (Mit tudnak a halak) c. könyve 2016-ban jelent meg, és felkerült a New York Times bestseller listájára. Korábbi könyvei: The Exultant Ark (Az örvendező bárka, 2011), Second Nature (Második természet, 2010) és Pleasurable Kingdom (Elragadó birodalom, 2006). Újabb könyve: Super Fly (Szuperlégy, 2020). http://www.jonathanbalcombe.com

Bevezetés

Ha a halakról esik szó, „leg”-ekből nincs hiány. Ők voltak a legelső gerincesek a bolygónkon. Náluk jelentek meg legelőször a gerincesekre jellemző érzékszervek és érzékszervi tulajdonságok, beleértve a színlátást. Majdnem biztos, hogy náluk jelent meg a tudat mint új evolúciós „találmány”, és ha hihetünk egy nemrég előkerült őslénytani leletnek, akkor a behatolásos nemi közösülés is. A halak között találjuk azokat a lényeket, akik a leghosszabb idő (45 év) alatt érik el a nemi érettséget, és a leghosszabb terhesség rekordját is egy halfaj tartja (3 év). Sokféleségben a többi gerinces együttesen sem tud a halakkal versenyre kelni. Ha így nézzük, az „emlősök kora” rég letűnt, igazából a halak korában élünk, még pontosabban a csontos halakéban (Helfman és munkatársai, 2009).

Van a halaknak egy olyan bajnoki címük is, amit senki sem irigyel tőlük: ők az ember által legjobban kizsákmányolt állatrendszertani csoport. A számolás módjától függően legalább 150 milliárd, de lehet, hogy 2 billió halat pusztítunk el évente – őket részben megesszük, részben a „haszonállatok” és a házi kedvencek takarmányozására használjuk, részben pedig holtan vagy félholtan dobjuk vissza a vízbe mint járulékos fogást (Cooke és Cowx, 2004; Mood, 2010).

Ha a halak érezni és gondolkodni képtelen lények volnának, akkor is megcsúfolása lenne a környezetvédelem alapelveinek az a mérhetetlen vám, amit tőlük szedünk. A víz alatti technológiák fejlődésével, az állati gondolkodó- és érzőképesség (szapiencia és szentiencia) iránti tudományos érdeklődés megélénkülésével az újabb kutatások számos bizonyítékot szolgáltattak a halak érzőképességére. Bár ők a legősibb gerincesek legközelebbi ma élő rokonai, sok mindent lehet mondani a halakra, csak azt nem, hogy kezdetlegesek. Az is csak tévhit, hogy egyhangú az életük. Ahogy azt a What A Fish Knows című könyvemben remélhetőleg sikerült kimutatnom, rendkívül kifinomult érzékszervi, megismerési (kognitív), érzelmi és társas képességeik esetenként a főemlősökéivel is vetekszenek.

Érzékelés

Sajnálatos módon még mindig akadnak olyan kutatók, akik megkérdőjelezik a halak fájdalomérző képességét (lásd Key 2016-os közleményét és az ahhoz fűzött kommentárokat az Animal Sentience c. internetes folyóiratban). Valójában kiterjedt és robusztus bizonyítékaink vannak a fájdalomérző képességükre. Például, egy kísérletben zebradániók (Danio rerio) aközött választhattak, hogy az akvárium üres, de erős fénnyel megvilágított részébe, vagy a gyengébben megvilágított, de homokpaddal, kaviccsal, növényekkel ingergazdagabbá tett rekeszbe ússzanak-e be. A zebradániók egyértelműen az ingergazdagabb részt részesítették előnyben, és ez a preferenciájuk akkor is megmaradt, ha vagy fájdalmat okozó savat, vagy ártalmatlan sóoldatot fecskendeztek beléjük. Ha azonban érzéstelenítőszert (lidocaint) tettek az ingerszegény rekesz vizébe, akkor a savval kezelt halak szívesebben választották ezt a rekeszt. A sóoldattal kezelt halak változatlanul szívesebben úsztak be az ingergazdag akváriumrészbe, ami azt bizonyítja, hogy a másik csoport preferenciája nem a lidocain függőséget okozó vagy nyugtató hatása miatt változott meg (Sneddon, 2012). A vizsgálat megmutatta, hogy a halak képesek árnyaltan reagálni az ártalmas ingerekre és aktívan törekedni a fájdalom elkerülésére.

A halak gazdag sokfélesége a hosszú idő alatt, amióta a Kék Bolygót lakják, figyelemreméltó érzékszervi adaptációk kialakulására adott lehetőséget. A szemük – amely három pár izommal mozgatható minden tengely mentén, akárcsak a mienk – ugyanolyan látást tesz lehetővé a víz alatt, mint ahogy mi a levegőben látunk. Némelyik hal egymástól függetlenül tudja forgatni a két szemgolyóját, éppúgy, mint a kaméleonok. Mások, például a kardhalak (Xiphias gladius), akkor látnak igazán élesen, amikor vadásznak, mert ilyenkor meleg vér áramlik a törzsizomzatukból a szemükbe, így akár 30 fokkal magasabbra emelkedhet a szemük hőmérséklete (Fritsches és munkatársai, 2005). A farokfoltos korallsügérek (Pomacentrus amboinensis) a csak ultraibolya fényben látható, a ragadozók számára láthatatlan arcvonásaikról ismerik fel egymást (Siebeck és munkatársai, 2010).

A közhiedelemmel ellentétben a halak nem némák: hangok kavalkádjával kommunikálnak egymással. Úszóhólyagjuk rezegtetésével, fogaik csikorgatásával, csontjaik összedörzsölésével, kopoltyúfedőik zizegtetésével keltenek mindenféle hangokat, de a heringek még úgy is, hogy buborékokat spriccelnek ki a végbélnyílásukon (Helfman és munkatársai, 2009; Wilson és munkatársai, 2003). Egyes halak hallanak az ultrahangtartományban, így észlelni tudják a közelükben lévő ragadozó delfineket (Mann és munkatársai, 1997, 1998). Másoknak az infrahangok detektálása segíthet abban, hogy vándorláskor igazodjanak az óceáni áramlatokhoz, az árapályhoz, a hullámok verte tárgyakhoz (Sand és Karlsen 2000).

A halak szaglószervi adaptációiról is érdemes megemlékezni. Például arról a kivételes „kémiai szimatról”, amelynek segítségével a lazacok visszatalálnak abba a patakba, ahol világra jöttek, vagy arról a riasztó hatású szaganyagról (németül: Schreckstoff), amellyel bizonyos halak figyelmeztetni tudják egymást a ragadozó közelségére (von Frisch, 1942). A halak ízlelése és tapintása is tartogat meglepetéseket az emberi megfigyelő számára. Egyes harcsák teljes testfelületét ízlelőbimbók borítják (Finger és munkatársai, 1991). Az érintés örömet szerezhet a halaknak, amit abból is láthatunk, hogy a fűrészfogú sügérek és a murénafélék akkor is szívesen úsznak oda a számukra ismert búvárokhoz egy kis simogatásért, ha nem kapnak tőlük jutalomfalatokat. A tisztogatóhalak (Labroides dimidiatus) az úszóikkal végzett gyengéd cirógatásokkal hízelgik be magukat az ügyfeleik kegyeibe. Az érintés gyógyító hatású is lehet, ezt onnan tudjuk, hogy a stresszhatásnak kitett sárgaszemfoltos doktorhalak (Ctenochaetus striatus) újra meg újra odasomfordáltak a tisztogatóhal-szerűen kifestett rezgő pálcához, és az azzal való érintkezés mérhetően csökkentette a vérükben a stresszhormon (kortizol) szintjét. A mozdulatlan pálca nem érdekelte őket (Soares és munkatársai, 2011).

Vannak a halaknak az embertől teljesen idegen érzékeik is. Polarizált sejtjeikkel képesek érzékelni a geomágneses teret; az oldalvonalukat alkotó sejtek az apró nyomásváltozások detektálásával az éjszakai tájékozódás szolgálatában állnak; a cápák elektroreceptor rendszere a vízfenék homokja alatt rejtőző zsákmányállatok megtalálását segíti. Az afrikai elefánthalak (Gnathonemus petersii) és a dél-amerikai elektromoskéshalak elektromos impulzusokkal kommunikálnak egymással; elektromos szervük jelzései megkönnyítik az egyedek számára egymás felismerését és a kommunikációt. A domináns egyedek elűzik a territóriumukról a birtokháborítókat, ha érzékelik az elektromos szervük jeleit. Ez lehet az oka annak, hogy ezek a halak diszkréten „hallgatnak”, amikor a szomszéd territóriumán haladnak át (Scheffel és Kramer, 2006).

Érzések, érzelmek

A kitűnő érzékelési képességeikkel összhangban a halak rendelkeznek azzal az élettani háttérrel és viselkedési repertoárral is, amit az érzelmek megélésének képességéhez elvárhatunk. Agyukban az agykéreg és a környező fehérállomány középső része (mediális pallium), úgy tűnik, hasonló szerepet tölt be, mint az emlősagyban a mandulamag (amygdala), amely az érzelmi reakciók, a memória és a döntéshozatal irányításában vesz részt (Broglio és munkatársai, 2005). A ragadozók támadásaira a halak pontosan ugyanúgy reagálnak, ahogy azt a félelem diktálná: gyorsabban lélegeznek, vészferomonokat bocsátanak ki, és a szárazföldi állatoknál ismert klasszikus viselkedésformákat mutatják: menekülnek, mozdulatlanná dermednek, igyekeznek nagyobbnak látszani és/vagy színt váltanak. Utána egy ideig nem táplálkoznak és elkerülik azt a helyet, ahol támadás érte őket. A halak hormonjai árnyaltan befolyásolhatják a viselkedést, tükrözve az emlősök szervezetében termelődő rokon vegyületek hatását. Például az emlősök oxitocinjához hasonló izotocin befecskendezése nyomán a hierarchiában magasan álló porcelánsügérek (Neolamprologus pulcher) hevesebben védik a territóriumukat, a rangsorban középtájon lévők pedig kifejezettebb behódoló viselkedést mutatnak (Reddon és munkatársai, 2012).

Évtizedek óta sejthető, hogy a játék is szerepel a halak pozitív érzelmeit kifejező viselkedésformák között (Burghardt, 2005), de csak az utóbbi években bizonyosodott be, hogy teljesülhetnek a halaknál a játék formális kritériumai. Burghardt és munkatársai (2014) három hím fehérpettyes bábasügérnek (Tropheus duboisi) egy tárggyal való játékát írták le: a halak ismétlődő, heves és indokolatlan interakciókba léptek egy részben a víz alá merülő hőmérővel. Az egész viselkedésük arra hasonlított leginkább, amikor ezek a halak hirtelen nekirontanak a vetélytársaiknak, de többször ismétlődött – az ökölvívók bokszzsákos edzéseire emlékeztetően –, és csak akkor lehetett megfigyelni, amikor a halak egyedül voltak, stresszmentes és föltehetően ingerszegény környezetben. Ezek az interakciók nem társultak zsákmányszerző, táplálkozó vagy szexuális magatartásformákkal. Emellett sok más történet forog közkézen halak társas vagy magányos játékairól, például arról, hogy akváriumban tartott halak ismételten meglovagolják a vízpumpából fölfelé haladó vízáramot vagy a kövekről fölszálló buborékokat (Burghardt, 2005).

A játékot általában örömteli tevékenységnek tekintjük. A halak örömérzésére eddig nem sok figyelmet fordítottak a kutatók, de tudjuk, hogy az öröm az adaptív viselkedésformák hatékony ösztönzője, ezért arra számíthatunk, hogy minden érzőképes (szentiens) állat rendelkezik az örömérzés képességével (Balcombe, 2009). A tisztogatóhalak időnként rövid szünetet tartanak ügyfeleik tisztogatásában, és megcirógatják az ügyfelet a mellúszójukkal – vélhetően azért, mert így az ügyfelek szívesebben vetik alá magukat a tisztogatásnak a következő alkalmakkor (Bshary és Würth, 2001). Úgy tűnik, az ügyfelek örömérzése nélkül nem lehetne hatékony a tisztogatóhalak tevékenysége, sőt, véleményem szerint az ügyfelek tisztogatóállomásokon tett gyakori látogatásainak fő oka az öröm közvetlen átélése, és nem az a rátermettségbeli előny, amit a paraziták eltávolítása jelent. Bizonyos halak, köztük a fűrészfogú sügérek és a nagy ajakoshalak szívesen odaúsznak a számukra ismert búvárokhoz, és nem azért, hogy a parazitáiktól megszabaduljanak – minden jel szerint szeretik a simogatást.

Megismerés, gondolkodás

A halak játékainak megismerésében még csak a kezdeti lépéseknél tartunk, de a kognitív képességeikről már sok mindent tudunk. A 20. század elején Jacob Reighard, a Michigani Egyetem biológusa halott szardíniákkal etetett csattogóhalakat. A csattogóhalak egyformán szívesen fogyasztották a pirosra festett és a festetlen szardíniákat; amikor azonban Reighard a pirosra festett halott szardíniák szájába szúrós szellőrózsákat varrt, a csattogóhalak hamar megtanulták, hogy a piros halacskákat jobb elkerülni, és még két héttel később is emlékeztek rá (Reighard, 1908). Jó példa ez az elkerüléses tanulásra.

A halak memóriája nagyobb teljesítményekre is képes. Az 1940-es évek végétől az 1970-es évekig elvégzett kísérleteiben Lester Aronson (Amerikai Természetrajzi Múzeum) gébek (Bathigobius soporator) térbeli memóriáját tanulmányozta. Az egyik kísérletben sikerült dokumentálnia ezeknek a dagálykor elárasztott parti részeken élő halaknak azt a képességét, hogy megtanulják a sziklák kiemelkedéseinek és mélyedéseinek terepviszonyait. E létfontosságú tudás nélkül apálykor könnyen egy kiszáradó pocsolyában rekedhetnek. A tapasztalt gébek 97%-os pontossággal tudtak átszökkenni a szomszédos pocsolyába, míg a terepet nem ismerők csupán 15%-os pontossággal (Aronson, 1971), és a tapasztaltabbak még 40 nap múlva is emlékeztek arra, amit a terepviszonyokról megtanultak.

Az eddig szóba került halak mind a csontos halakhoz tartoznak, az összes hal több mint 96%-ával együtt. Mit mondhatunk a másik nagy csoportról, a porcos halakról (cápákról és rájákról)? Némi betekintést nyerhetünk a problémamegoldó képességükbe abból a vizsgálatból, amelyet öt barázdált tüskésrájával (Potamotrygon castexi) végeztek el. Ennivalót rejtettek el egy kb. 20 cm hosszú pvc csőben, és a ráják hamar rájöttek, hogyan juthatnak hozzá a finom falatokhoz. Két módszerrel is próbálkoztak: vagy szívóhatást hoztak létre a korongszerű testükkel, vagy az úszóik hullámzó mozgásával keltettek vízáramot (Kuba és munkatársai, 2010). Amikor a kutatócsoport hálóval bevont fekete kupakkal fedte be a cső egyik nyílását, és nyitott fehér kupakot helyezett a másik nyílására, nyolc próbálkozás mind az öt rájának elég volt ahhoz, hogy hozzájusson a táplálékdarabkákhoz. A többségük vagy a szívással, vagy az úszóinak a hullámoztatásával kezdett hozzá a feladat megoldásához, de végül eljutott a két módszer kombinálásához. Az egyik hím a szájával is fújta a vizet a csőbe, hogy kijöjjön belőle az ennivaló. Távolodni egy vonzó ingertől (a cső egyik nyílásánál érezhető táplálékillattól), és a másik nyílásnál próbálkozni – ez nem triviális döntés, mivel a halnak le kell küzdenie hozzá a kémiai inger követésének természetes ösztönét. Bár a vizsgálatot egyetlen faj egyedeinek kicsiny mintáján végezték, az a porcos halak figyelemreméltó mentális képességeire világít rá: kognitív képességekre, alkalmazkodóképességre, az újítás képességére, eltökéltségre. Egy másik rájafaj, az atlanti ördögrája arról nevezetes, hogy nagyobb az agya, mint bármelyik másik halé. Egy újabb, befogott halakon végzett vizsgálat szerint ezek a ráják a tükörben képesek felismerni magukat (Csilla és D’Agostino, 2016).

Azt szokták mondani, hogy az eszközhasználat az állatok kognitív képességeinek Szent Grálja. Kezek és lábak híján a halak csak igen korlátozottan képesek tárgyakkal manipulálni. Különféle ajakoshalaknál figyelték meg azt a viselkedést, hogy a vízfenék köveit üllőként használják: a homokból vízfúvással kikotort csigákat törik szét rajtuk (Bernardi, 2012). A ráják vízfúvása is egyfajta eszközhasználatnak tekinthető – ezúttal a víz a cél elérésének eszköze (Paśko, 2010).

A lövőhalaknak nemcsak lételemük a víz, hanem vadászfegyverük is: vízsugarat lövellnek a víz fölött repülő vagy pihenő rovarok felé, így akár három méteres magasságból is képesek zsákmányt ejteni. Ballisztikai szakértelmük nem veleszületett készség, hanem tanulni kell, és a lövőhalak részben próba szerencse alapon, részben a gyakorlott fajtársaikat figyelve sajátítják el. A kezdők a másodpercenként 1-2 cm-t haladó rovarokat sem tudják eltalálni, de miután végignézték más halak ezer (részben sikeres, részben sikertelen) próbálkozását, gyorsan haladó célpontokat is telibe találnak. A lövőhalak kétféle technikát alkalmaznak a repülő zsákmányállatok megcélzására és lelövésére. A „prediktív vezérlési stratégia” alkalmazásakor a hal úgy céloz, ahogy futballmeccseken a hátvéd: a vízsugarat a haladó célpont elé irányítja. A „fordul és lő” stratégiát általában fenntartják az alacsonyan szálló prédák levadászására: a hal egyenesen a rovarra céloz, és közben horizontálisan elfordulva követi a rovar oldalirányú mozgását. Alkalmazkodó-, helyzetfelismerő képességük további bizonyítéka, hogy többnyire hagyományos módon táplálkoznak ugyan, a vízbe hullott táplálékot eszik meg, de a levegőben repülő zsákmányt olykor nem vízsugárral lövik le, hanem a víz fölé szökkenve a szájukkal kapják el.

Egyes halak kognitív teljesítményei cáfolják azt az elterjedt előítéletet, hogy összetett mentális feladatok megoldásához feltétlenül nagy méretű agyra van szükség. Akad olyan teszt, amiben egy kis hal lefőzi a nagy főemlősöket. Például, a már említett tisztogatóhalak felülmúlják a csimpánzokat, az orangutánokat és a csuklyásmajmokat egy tanulást, memóriát és időbeli követést igénylő tesztben (Salwiczek és munkatársai, 2012). A tisztogatóhalak arról kapták a nevüket, hogy egyfajta egészségügyi szolgáltatást nyújtanak az ügyfeleiknek, a testfelszínükről eltávolított sovány koszt-ért (parazitákért, algákért és egyebekért) cserébe. Becslések szerint a tisztogatóhal több mint száz, a szolgáltatásait igénybe vevő faj, és a fajokon belül valószínűleg az egyedek megkülönböztetésére is képes.

Az az előny, amihez a tisztogatóhal az ügyfeleinek a felismerésével, az előző vizitek időpontjára való emlékezéssel jut, magyarázatot adhat arra, hogy miért képesek nagyobb teljesítményre ezek a halak a fogságban tartott főemlősöknél. Egy tesztben a piros tálakon lévő táplálékot hamar eltávolították, a kék tálakon lévőt viszont nem. A tesztelt állatok közül csak a hat tisztogatóhal tanulta meg ötven próbálkozás alatt, hogy a piros tálakon lévő ennivalót érdemes először elfogyasztani; a négy csimpánz, négy orangután és nyolc csuklyásmajom közül két csimpánz is rájött erre, de csak 60, illetve 70 próbálkozás alatt, a többieknek 100 próbálkozás nem volt elegendő a megoldás megtanulásához (Salwiczek és munkatársai, 2012). Bevontak a tesztelésbe fiatal tisztogatóhalakat is, ők lényegesen rosszabbul teljesítettek, mint a felnőttek, ami azt mutatja, hogy ezt a készségüket a tisztogatóhalaknak tanulniuk kell. Ezek az eredmények újabb komoly kétségeket ébresztenek az egyes kutatók által a mai napig hangoztatott kortikocentrikus állásponttal szemben, mely szerint a tudathoz és a fájdalomérző képességhez nélkülözhetetlen lenne az „új agykéreg” (neocortex) (Rose és munkatársai, 2012; Key, 2016 és az ehhez tartozó kommentárok).

A tisztogatóhalak és ügyfeleik kölcsönösen előnyös kapcsolata (mutualizmusa) felhívja a figyelmünket más, a halaktól elvártnál bonyolultabb társas dinamikai jelenségekre is. A bizalomra épülő rendszerekből a potyázók is hasznot húzhatnak. A tisztogatóhalak olykor arra vetemednek, hogy egy kis tápláló nyálkától is megszabadítják az ügyfeleiket. A csalók, például az Aspidontus taeniatus fajhoz tartozó nyálkáshalak a tisztogatóhalakat imitálva veszik kezelésbe az ügyfelet, s amikor az a legkevésbé számít rá, kiharapnak egy darabot az uszójából, majd eliszkolnak. Az ügyfelek tisztában vannak ezzel a veszéllyel, és nem tűrik tétlenül az ilyen visszaéléseket; észrevehetően megrázkódnak, ha a tisztogatóhal túl durván végzi a kezelést, jelezve a szolgáltatónak, hogy átlépte a határt, és az ügyfél tudja ezt. A várakozó ügyfelek éberen figyelik a tisztogatók teljesítményét; nyilvántartást vezetnek az általuk ismert tisztogatóhalakról, „pontozzák” őket, és azokat látogatják legszívesebben, akiknél ritkábban rázkódnak meg az ügyfelek. Ez az egyik, de nem az egyetlen példa a halak körében a közönséghatásra: a tisztogatóhalak jobb szolgáltatást nyújtanak az ügyfelüknek akkor, ha más ügyfelek is nézik őket (Fernald, 2011).

Egyedfelismerés

Mondanunk sem kell, hogy mindehhez a halaknak tudniuk kell egyedileg felismerni egymást. Ez a képesség széles körben elterjedt, de lehet, hogy teljesen általános a halak között. Gyakorlati haszna is van, például a guppik (Poecilia reticulata) társas hierarchiájában: a guppi ki tudja következtetni, hogy ha az A egyed magasabb rangú a B egyednél és a B egyed magasabb rangú a C-nél, akkor az A egyed fölötte áll a C-nek a csoporthierarchiában (Grosenick és munkatársai, 2007). A párválasztási és táplálékszerzési döntéseikben is hasznát veszik a halak az egyedfelismerésnek. Például a fürge csellék (Phoxinus phoxinus) olyan egyedekkel szeretnek társulni, akik gyengébb vetélytársak a táplálékszerzésben (Metcalfe és Thomson, 1995).

Szerepe van az egyedfelismerésnek a társas kapcsolatok fenntartásában is. Számtalan történet kering egymáshoz vagy emberi pártfogóikhoz érzelmileg kötődő halakról: olyanokról, akik beteg társaikat segítik, vagy akik újra meg újra a gondozójuk karjai közé úsznak simogatás reményében. Egyes cápák hiperrelaxált állapotba kerülhetnek, ha simogatja őket a búvár, akivel összeszoktak már.

Stumpy, Nugget és búvárruhás barátjuk
Forrás: Kewin Lorenzen. Cristina Zenato engedélyével. A képet szerzői jogok védik.

A társak egyedi felismerésének képessége a táplálékszerző terület védelme szempontjából is fontos lehet. Amikor Eupomacentrus planifrons fajú korallszirtihalak mellé, akik „hazai pályán” voltak, betettek két, külön üvegben lévő rivális hím fajtársat, akik közül az egyik már régóta a szomszédjuk volt, a másik pedig idegen, a saját lakóhelyükön lévő halak hevesen támadták az idegen halat, faltörő kosként mentek neki az üvegnek, hogy a válaszfalat áttörve megharaphassák. A szomszédjukra viszont, akit jól ismertek, rá sem hederítettek – úgy látszik, tudták, hogy tőle nem kell tartaniuk (Thresher, 1979).

A halak társas életének legérdekesebb és legtanulságosabb jelenségei közé tartoznak a fajok közti határokat átlépő viselkedésformák. Azonos fajú halpárokról (pl. tűzhalak) és különböző fajú párokról is leírták, hogy képesek együttműködve vadászni (Lönnstedt és munkatársai, 2014). Fajközi társulást a zsákmányszerzésben például fűrészfogú sügérek és murénák részvételével figyeltek meg. Úgy tűnik, az előbbiek a kezdeményezőbb résztvevők. Az éhes fűrészfogú sügér becserkész egy murénát, odaúszik hozzá, és jelét adja, hogy kedve szottyant egy közös programhoz. Ha a murénának tetszik az ötlet, együtt elúsznak a korallzátonyhoz, valahogy úgy, ahogy két barát közös sétára indul. Ha meglátnak egy prédahalat a korallban rejtőzni, a karcsú muréna támadásba lendül, közben a fűrészfogú sügér a közelben köröz, készen arra, hogy elkapja a prédát, ha az a búvóhelyéről kiúszik a nyílt vízbe. A fűrészfogú sügér arra is képes, hogy a testét meghajlítva rámutasson a korallok között bujkáló zsákmányra, figyelmeztetve a murénát, merre figyeljen. Ez a viselkedés megfelel a referenciális jeladás kritériumainak, és ilyenfajta kommunikációról korábban csak kiemelkedően intelligensnek tartott fajoknál – emberszabású majmoknál, delfineknél, hollónál – volt tudomásunk (Vail és munkatársai, 2013).

Utódnevelés

Ha van még egy olyan központi tevékenységük az állatoknak, mint a táplálékszerzés, akkor az a szaporodás. A halak sokfélesége ezen a területen is megnyilvánul: szexuális plaszticitásuk és flexibilitásuk felülmúlja minden más gerincesét (Pandian, 2011). Nemi életükben találunk példát a szexuális szabadosságra (promiszkuitás), a többnejűségre, a többférjűségre, az időleges (szekvenciális) és a hosszú távú monogámiára, a háremtartásra, a területvédelemre (territorialitás), a csoportos ívásra, a lopott szexre, a kisegítő hím stratégiákra, az egyidejű és a szekvenciális kétneműségre (hermafroditizmus) egyaránt. A legtöbb hal külső megtermékenyítéssel szaporodik: ikráik és hímivarsejtjeik a vízben egyesülnek; de sok, belső megtermékenyítéssel szaporodó halfajt is ismerünk, ilyenek a Poecilidae család elevenszülő halai, valamint a cápák és a ráják.

A halak körülbelül egynegyede gondozza az utódait – ez sokszor az ikrák őrzését jelenti, máskor azt, hogy vigyáznak a frissen világra jött, gyámoltalan utódokra, gondoskodnak róluk néhány hétig (Mank és munkatársai, 2005). A halak utódgondozásának egyik legkülönlegesebb formája a szájköltés. Ez azt jelenti, hogy az ikrák vagy a világra jött utódok a szülő szájában fejlődnek. A szájköltés négy világrész legalább kilenc halcsaládjában fordul elő, többek között a bölcsőszájú halak mintegy 1400 fajánál (Roots, 2007). Az utódgondozásból a hímek is kiveszik a részüket. Néha hetekig is éheznek, miközben a szájukban nevelkednek az utódaik, és még etetik is őket, megvonva maguktól a falatot. Kevés bámulatosabb példát ismerünk az állatvilágban az önmegtartóztatásra.

A faj fennmaradását más módon is segítheti az önmegtartóztatás. Például az egyik egyed tartózkodik a szaporodástól, inkább segít egy másiknak az utódnevelésben. Az ilyen együttműködés jól ismert jelenség a madarak között, ahol fajok százai gyakorolják (Brown, 1987). A halaknak is legalább tucatnyi fajáról írták le, hogy a szülőket dajkák segíthetik a szaporodásban, utódnevelésben. Ők az ikrák és a világra jött utódok gondozásában és védelmezésében vesznek részt, például tisztogatják és legyezik az ikrákat és az ivadékokat; eltakarítják a homokot és a csigákat a szaporodási területről; és védelmezik a szülők territóriumát (Desjardins és munkatársai, 2007). A segítségnyújtás a segítő genetikai rátermettségét is javítja, mert a rokonainak segít, és a rokonainak az utódai az ő génjeit is hordozzák. A segítségnyújtás egyben tapasztalatszerzés is lehet a saját utódok neveléséhez. A viselkedésforma kialakulását magyarázó rokonszelekciós elmélet szerint erőforráshiányos körülmények között a rokonnak nyújtott segítség jobban hasznosulhat a saját gének továbbvitelében, mint a saját utódok létrehozására fordított energia. Ezt az úgynevezett erőforráskényszer-hipotézist támasztotta alá az a vizsgálat, melyben 32 pár, természetes vizekből befogott porcelánsügért figyeltek négy hónapig; amikor a segítőknek külön rekeszeket biztosítottak ikrázóhellyel és táplálékkal, akkor párosodtak és szaporodtak, de ha a külön rekeszben nem volt táplálék, akkor nem (Bergmüller és munkatársai, 2005).

Miért érdekes mindez?

A könyvemben a nem szakmabeli közvélemény számára nagyrészt ismeretlen tudományos eredmények bemutatásával – de történetek, személyes beszámolók segítségével is – arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy sokkal több megbecsülést érdemelne ez az ember által érdemtelenül elhanyagolt és kiemelkedően kizsákmányolt állatcsoport. A halak érzékelési, megismerési és érzelmi képességeinek egyre sokasodó tudományos bizonyítékai kikényszerítik a következtetést, hogy autonóm, egyedi, gondolkodó lényekkel van dolgunk. Mivel annak előfeltétele, hogy egy lénnyel való bánásmódunk közvetlen morális aggályokat vessen fel, a kérdéses lény érzőképessége (szentienciája), a halak érdekeinek figyelembevétele véleményem szerint morális kötelességünk.

Ma még nagyon messze vagyunk attól, hogy megkapják tőlünk azt a figyelmet, amit megérdemelnének. A tengerparti emberi közösségek hosszú évszázadokon át fenntarthatóan halásztak, ám a modern kereskedelmi halászat hajtóereje már nem az éhség, hanem a profit. A halászat technológiája rengeteget fejlődött, így a halászhajók hihetetlen menyiségben emelik ki a halakat a tengerekből, annak ellenére, hogy már fogyatkozásnak indultak a halpopulációk. Az olyan módszerek, mint a kerítőhálós, a fenékvonóhálós és a horogsoros halászat, hírhedten embertelenek és felelőtlenek. A kereskedelmi halászhajókról kiemelt halak túlnyomó többsége még akkor is elpusztul, ha visszadobják a tengerbe – halálukat fulladás, a kiemelés közben a testüket érő zúzódások vagy a mélyvízi halak esetében a dekompresszió okozhatják. A járulékos fogást (az akaratlanul kiemelt, majd rendszerint holtan vagy félholtan a tengerbe visszadobott tengeri állatokat, köztük madarakat, teknősöket és emlősöket) évi 100 000 tonnára becsülik (Davies és mtsai, 2009).

Vannak, akik úgy látják, hogy a halak fogságban való tenyésztésére kialakított halfarmok és akvakultúrák kiválthatják a kereskedelmi halászat természetromboló tevékenységét. A helyzet bonyolultabb ennél. A tengerekből kifogott „takarmányhalak” (például szardellák, heringek) nagy részét nem az emberek fogyasztják el, hanem a tenyésztett halakat, valamint a többi, nagyüzemekben tenyésztett állatot (disznókat, csirkéket) etetik velük (McClure, 2008). A tengeri halakból kivont halolaj több mint 85%-át tenyésztett halak táplálására fordítják (FAO, 2008). A halfarmokon a túlnépesedés problémák sokaságát veti fel, a halakat megbetegítő vízitetvek elszaporodásától a baktérium okozta betegségeken és a kezelésükre használt mérgező vegyületeken át a koncentrált halürülék okozta vízszennyezésig. A farmokat elkerítő gátak nem tartóztatják fel ezeket a nemkívánatos tényezőket, a szennyeződések belekeverednek a környező természetes vizekbe, veszélyeztetik a szabadon élő halak létfeltételeit (Lymbery, 2002).

Egyre nagyobb az igyekezet a kevésbé embertelen halkitermelési módszerek terjedése érdekében, különösen Európa egyes részein. Norvégiában például 2010-ben betiltották a szén-dioxid használatát, de a szén-dioxidot felváltó ölési módszerek – leginkább az áramütés és a fejbe vágás – aligha jelentik a humánus bánásmód legfelső fokát (FishCount, 2014).

Az állatjóléti aggodalmak erősödő hulláma végre a halakat is utolérte. Milliónyi példát ismerünk, amikor jó szándékú emberek megfeneklett, partra vetett halakat visszajuttattak éltető közegükbe. Sokasodnak a haljóléti szervezetek az Atlanti-óceán mindkét oldalán, és a fogyasztók látóterében egyre inkább megjelennek a halakra kevésbé káros – vagy egyáltalán nem káros – táplálkozási rendszerek. Fokozatosan ráeszmélve arra, hogy bolygónk stabilitásához az egészséges vízi ökoszisztémák mennyire fontosak, bizakodhatunk a most kibontakozó kedvező változások felgyorsulásában.

Kiemelt kép:

HeungSoon, Pixabay

Irodalom:

Aronson, L. R. (1971). Further studies on orientation and jumping behaviour in the gobiid fish, Bathygobius soporator. Annals of the New York Academy of Sciences, 188, 378–92.

Balcombe, J. P. (2009). Animal pleasure and its moral significance. Applied Animal Behaviour Science, 118, 208–16.

Bergmüller, R., Heg, D., Taborsky, R. (2005). Helpers in a cooperatively breeding cichlid stay and pay or disperse and breed, depending on ecological constraints. Processes in Biological Science, 272, 325–31.

Bernardi, G. (2012). The use of tools by wrasses (Labridae). Coral Reefs, 31, 39.

Broglio A., Gómez, E., Durán, F. M., Ocaña, F., Jiménez-Moya, F., Rodríguez, C. S. (2005). Hallmarks of a common forebrain vertebrate plan: Specialized pallial areas for spatial, temporal and emotional memory in Actinopterygian fish. Brain Research Bulletin, 66, 277–81.

Brown, J. L. (1987). Helping communal breeding in birds: Ecology and evolution. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Bshary, R., Würth, M. (2001). Cleaner fish Labroides dimidiatus manipulate client reef fish by providing tactile stimulation. Proceedings of the Royal Society of London, Series B: Biological Sciences, 268, 1495–1501.

Burghardt, G. M. (2005). The genesis of animal play: Testing the limits. Cambridge, MA: The MIT Press.

Burghardt, G. M., Dinets, V., Murphy, J. B. (2014). Highly repetitive object play in a cichlid fish (Tropheus duboisi). Ethology, 120 1–7.

Cooke, S. J., Cowx, I. G. (2004). The role of recreational fisheries in global fish crises. BioScience, 54, 857–59.

Csilla, A., D’Agostino, D. P. (2016). Contingency checking and self-directed behaviors in giant manta rays: Do elasmobranchs have self-awareness? Journal of Ethology, 34, 167–74.

Davies, R. W. D., Cripps, S. J., Nickson, A., Porter, G. (2009). Defining and estimating global marine fisheries bycatch. Marine Policy 33, 661–72. Animal Sentience 2016.095.

Desjardins, J. K., Stiver K. A., Fitzpatrick, J. L., Milligan, N., Van Der Kraak, G. J., Balshine, S. (2007). Sex and status in a cooperative breeding fish: behavior and androgens. Behavioral Ecology and Sociobiology, 62, 785–94.

FAO (2008). Highlights of special studies, The state of world fisheries and aquaculture 2008, Rome; ftp://ftp.fao.org/docrep/fao/011/i0250e/i0250e03.pdf

Fernald, R. D. (2011). Animal cooperation: keeping a clean(ing) reputation. Current Biology, 21, R508–R510.

Finger, T. E. (1991). Post-larval growth of the peripheral gustatory system in the channel cat- fish, Ictalurus punctatus. The Journal of Comparative Neurology, 314, 55–66.

FishCount.org. (2014). Slaughter of farmed fish. http://fishcount.org.uk/farmed-fish-welfare/farmed-fish-slaughter

Fritsches, K. A., Brill, R. W., Warrant, E. J. (2005). Warm eyes provide superior vision in swordfishes. Current Biology, 15, 55–58.

Grosenick, L., Clement, T. S., Fernald R. D. (2007). Fish can infer social rank by observation alone. Nature, 445, 429–32.

Helfman, G., Collette, B. B., Facey, D. E., Bowen, B. W. (2009). The diversity of fishes. Oxford, UK: Blackwell.

Key, B. (2016). Why fish do not feel pain. Animal Sentience 2016.003.

Kuba, M. J., Byrne, R. A., Burghardt, G. M. (2010). A new method for studying problem solving and tool use in stingrays (Potamotrygon castexi). Animal Cognition, 13, 507–13.

Lönnstedt, O. M., Ferrari, M. C. O., Chivers, D. P. (2014). Lionfish predators use flared fin displays to initiate cooperative hunting. Biology Letters, 10. http://dx.doi.org/10.1098/rsbl.2014.0281

Lymbery, P. (2002). In too deep – why fish farming needs urgent welfare reform. www.ciwf.org.uk/includes/documents/cmdocs/2008/i/in too deep summary 2001.pdf

Mank, J. E., Promislow, D. E. L., Avise J. C. (2005). Phylogenetic perspectives in the evolution of parental care in ray-finned fishes. Evolution 59, 1570–78.

Mann, D. A., Lu, Z., Popper, A. N. (1997). A clupeid fish can detect ultrasound. Nature, 389, 341. Animal Sentience 2016.095: Balcombe on Fishes Know

Mann, D. A., Lu, Z., Hastings, M. C., Popper, A. N. (1998). Detection of ultrasonic tones and simulated dolphin echolocation clicks by a teleost fish, the American shad (Alosa sapidissima). The Journal of the Acoustical Society of America, 104, 562–68.

McClure, R. (2008). Oceans being killed off to feed livestock, farmed fish. Seattle PI. 29 October. http://blog.seattlepi.com/environment/2008/10/29/oceans-being-killed-off-to-feed-livestock-farmed-fish/

Metcalfe, N. B., Thomson B. C. (1995). Fish recognize and prefer to shoal with poor competitors. Proceedings of the Royal Society of London B: Biological Sciences, 259, 207–210.

Mood, A. (2010). Worst things happen at sea: The welfare of wild-caught fish. www.fishcount.org.uk

Paintner, S., Kramer, B. (2003). Electrosensory basis for individual recognition in a weakly electric, Mormyrid Fish, Pollimyrus adspersus (Günther, 1866). Behavioral Ecology & Sociobiology, 55, 197–208. doi:10.1007/s00265-003-0690-4

Pandian, T. J. (2011). Sexuality in fishes. Enfield, NH: Science Publishers.

Paśko, L. (2010). Tool-like behavior in the sixbar wrasse, Thalassoma hardwicke (Bennett, 1830). Zoo Biology, 29, 767–73.

Reddon, A. R., O’Connor, C. M., Marsh-Rollo, S. E., Balshine, S. (2012). Effects of isotocin on social responses in a cooperatively breeding fish. Animal Behaviour, 84, 753–60.

Reighard, J. (1908). An experimental field study of warning coloration in coral reef fishes. Papers from the Tortugas Laboratory of the Carnegie Institution of Washington, vol. II (257–325). Washington, D.C.: Carnegie Institution.

Roots, C. (2007). Animal parents. Westport, CT: Greenwood Press.

Rose, J. D., Arlinghaus, R., Cooke, S. J., Diggles, B. K., Sawynok, W., Stevens, E. D., Wynne, C. D. L. (2012). Can fish really feel pain? Fish and Fisheries, 15, 97–133. doi:10.1111/faf.12010

Salwiczek, L. H., Prétôt, L., Demarta, L., Proctor, D., Essler, J., Pinto, A. I., Bshary, R. (2012). Adult cleaner wrasse outperform capuchin monkeys, chimpanzees and orangutans in a complex foraging task derived from cleaner-client reef fish cooperation. Plos ONE, 7, 1–9. doi:10.1371/journal.pone.0049068

Sand, O., Karlsen, H. E. (2000). Detection of infrasound and linear acceleration in fishes. Philosophical Transactions of the Royal Society of London B: Biological Sciences, 355, 1295–98. Animal Sentience 2016.095.

Scheffel, A., Kramer, B. (2006). Intra- and interspecific electrocommunication among sympatric mormyrids in the Upper Zambezi River. In F. Ladich, S. P. Collin, P. Moller, B. G. Kapoor (eds.), Communication in fishes (pp. 733–51). Enfield, NH: Science Publishers.

Schuster, S., Rossel, S., Schmidtmann, A., Jäger, I., Poralla, J. (2004). Archer fish learn to compensate for complex optical distortions to determine the absolute size of their aerial prey. Current Biology, 14, 1565–68. doi:10.1016/j.cub.2004.08.050

Schuster, S., Wöhl, S., Griebsch, M., Klostermeier, I. (2006). Animal cognition: How archer fish learn to down rapidly moving targets. Current Biology, 16, 378–83.

Siebeck, U. E., Parker, A. N., Sprenger, D., Mäthger, L. M., Wallis, G. (2010). A species of reef fish that uses ultraviolet patterns for covert face recognition. Current Biology 20, 407–10.

Sneddon, L. U. (2012). Clinical anesthesia and analgesia in fish. Journal of Exotic Pet Medicine, 21, 32–43.

Sneddon, L. U. (2015). Pain in aquatic animals. Journal of Experimental Biology, 218, 967–76.

Soares, M. C., Oliveira, R. F., Ros, A. F. H., Grutter, A. S., Bshary, R. (2011). Tactile stimulation lowers stress in fish. Nature Communications, 2, 534.

Thresher, R. E. (1979). The role of individual recognition in the territorial behaviour of the threespot damselfish, Eupomacentrus planifrons. Marine Physiology and Behavior, 6, 83–93.

Vail, A. L., Manica, A., Bshary, R. (2013). Referential gestures in fish collaborative hunting. Nature Communications, 4, 1765. doi:10.1038/ncomms2781

Vail, A. L., Manica, A., Bshary, R. (2014). Fish choose appropriately when and with whom to collaborate. Current Biology, 24, R791–R793. doi: 10.1016/j.cub.2014.07.033

von Frisch, K. (1942). Über einen schreckstoff der fischhaut und seine biologische bedeutung. Zeitschrift für vergleichende Physiologie, 29, 46–145.

Wilson, B., Batty, R. S., Dill, L. M. (2003). Pacific and Atlantic herring produce burst pulse sounds. Proceedings of the Royal Society of London, B: Biological Sciences, 271, S95–S97.

A cikk angol nyelven az Animal Sentience c. internetes folyóiratban jelent meg 2016-ban:

https://www.wellbeingintlstudiesrepository.org/animsent/vol1/iss8/1/

Fordította: Garai Attila