Gyászoló állatok

Csak találgathatjuk, tudnak-e a nem humán állatok bármit is a halálról, de egyre több bizonyíték van arra, hogy azt az érzést, amit szeretteinek halála az emberben kelt, a macskáktól az elefántokon és delfineken át a kacsákig sok más állat is ismeri. Barbara J. King, a virginiai William & Mary Egyetem antropológia tanszékének tanára 2013-ban a Scientific Americanben foglalta össze az állatok gyászával kapcsolatos ismereteket, megfigyeléseket és sejtéseket.1

          Joan Gonzalvo, a milanói Thetys Kutatóintézet tengerbiológusa 2007-ben a görög vizeken, az Amvrakikos-öbölben egy kutatóhajóról észrevett egy láthatóan zaklatott nőstény palackorrú delfint. A delfin a „csőrével” és a mellúszóival igyekezett ellökdösni a hajótól egy újszülöttet, bizonyára a saját kicsinyét, mintha mozgásra akarná bírni, de hiába. A kis delfin halott volt. A tűző napsütésben a vízen lebegő test hamar bomlásnak indult, és az anya időről időre eltávolított a holttest bőréből vagy lágyrészeiből egy-egy darabot. Amikor már második napja egyfolytában ezt művelte, Gonzalvo és munkatársai a hajón aggódni kezdtek, mert miközben a kis delfinnel bíbelődött, alig evett, és az élénk anyagcseréjű delfinek nem sokáig bírják az éhezést. Aztán a mintegy 150 egyedből álló amvrakikosi delfinpopuláció három másik tagja is megjelent, és egyikük sem szakította félbe az anya tevékenységét, de nem is csatlakoztak hozzá. Gonzalvo úgy döntött, hogy szokásától eltérően nem fogja felboncolni ezt a kis delfint. A tisztelet tartotta vissza ettől. Megrendülést érzett, de szerencsésnek is érezte magát, hogy saját szemével láthatja az anya és borja közti kötődés nyilvánvaló jeleit ennél a fajnál, amelyet már több mint tíz éve tanulmányozott. Fontosabb volt számára, hogy megfigyelhesse az állatok természetes viselkedését, mint hogy beavatkozzon és megzavarja az egyébként is meggyötört anyaállatot.
Amit akkor, 2007-ben végignézett, gyásznak tekinti.

      A Kanári-szigeteken 2001-ben Fabian Ritter, a Mammal Encounters Education Research nevű munkacsoporttól egy barázdásfogú delfin anyát figyelt meg, aki az Amvrakikos-öbölben látottakhoz nagyon hasonlóan lökdöste és próbálta megmenteni az enyészettől halott borjának testét. Nem volt egyedül: időszakonként együtt úszott vele két felnőtt kísérő, és az is előfordult, hogy egy legalább 15 delfinből álló csoport változtatott a haladási sebességén azért, hogy az anyaállat halott kicsinyével a hátán velük tarthasson. Az anya igen kitartónak bizonyult, s amikor az ötödik napon a végkimerülés határára ért, kísérői vették a hátukra halott kicsinyét.

      Szép példáját írta le az elefántok gyászának Iain Douglas-Hamilton a Save the Elephants csoporttól a kenyai Samburu Rezervátumban. A csapat 2003-ban figyelte meg, hogyan fogadják az elefántok az Eleanor nevű nőstény családfő halálát. Amikor Eleanor a földre rogyott, egy másik elefántcsalád Grace nevű mátriárkája rögtön a segítségére sietett, és agyarával igyekezett Eleanort lábra állítani. Miután Eleanor újból lerogyott, Grace mellette maradt, legalább egy órán át taszigálta, még akkor is, amikor a saját családja már továbbment. Eleanor meghalt. A következő hét folyamán öt elefántcsaládnak, köztük Eleanor saját családjának a nőstényei mind élénk érdeklődést mutattak a holttest iránt. Némelyik állat zaklatottnak látszott, húzták-vonták és farönkökkel vagy a lábukkal böködték a mozdulatlan testet, vagy előre-hátra lengették a lábukat a test fölött. Egész idő alatt egyetlen hím elefánt sem mutatkozott, de a nőstények reakcióiból Douglas-Hamilton arra következtetett, hogy az elefántok nem csupán közeli rokonaik halálát érzik veszteségnek, hanem a más családbeli elefántokét is.

      A zsiráfokon is felismerhetők a gyász jelei. Kenyában, a Soysambu Felügyelőség területén 2010-ben egy nőstény Rothschild-zsiráf lábdeformitással hozta világra a kicsinyét. Az újszülött nehezen vonszolta magát, többnyire egy helyben gubbasztott. A négy hét alatt, ameddig élt, Zoe Muller, a Rothschild-zsiráf Projekt vadbiológusa nem látott példát arra, hogy az anyaállat 20 méternél messzebb lett volna a mozgássérült kis zsiráftól. Bár a zsiráfcsordák egyedei gyakran összehangolják a tevékenységeiket, táplálkozásukat, az anyaállat kivonta magát a közös programokból, hogy az újszülöttje mellett maradhasson. Ezzel saját egészségét is kockára tette, éppúgy, mint az anyadelfin az Amvrakikos-öbölben, azzal a különbséggel, hogy ő a még élő utódjáért hozta meg ezt az áldozatot. Egy napon Muller arra lett figyelmes, hogy a csorda egészen szokatlanul viselkedik. Tizenhét nőstény, köztük a bicebóca zsiráfborjú anyja meredt szemmel bámult egy kis cserjést, ahol a borjú körülbelül egy órával korábban meghalt. Azon a reggelen mind a tizenhét nőstény élénk érdeklődést mutatott a holttest iránt, időről időre megközelítették, majd visszahúzódtak megint. Délutánra már huszonhárom nőstény és négy fiatal állat vett részt a szertartásban, és némelyikük az orrával böködte a halottat. Aznap este tizenöt felnőtt nőstény verődött csoportba a holttest közvetlen közelében – most jobban megközelítették, mint napközben. Másnap még számos felnőtt zsiráf jelent meg a kis zsiráf holttesténél, ekkor már felnőtt hímek is voltak köztük, bár ők a holttesttel nem nagyon törődtek, inkább táplálkoztak vagy a nőstények szaporodási státuszát figyelték. A harmadik napon Muller az anyaállatot egyedül látta heverni egy fa alatt, mintegy 50 méterre attól a helytől, ahol a kicsinye meghalt. A holttest azonban már nem volt ott. Némi kutatás után Muller az alatt a fa alatt találta meg a félig felfalt tetemet, ahol az anya korábban tartózkodott. A negyedik napra a holttest maradéka hiénák zsákmánya lett.

        Willa, a sziámi macska viselkedését nehéz lenne megmagyarázni a gyász fogalma nélkül. Willa 14 éven át élt együtt nővérével, Carsonnal Karen és Ron Flowe virginiai otthonában. A két testvér rendszeresen tisztogatta egymást, egymás mellett henyéltek kedvenc pihenőhelyeiken, és egymásba gömbölyödve aludtak. Amikor Carsont el kellett vinni az állatorvoshoz, Willa mindig izgatottan viselkedett, amíg a testvére haza nem került. Carson krónikus betegsége 2011-ben súlyosbodott. A Flowe házaspár megint állatorvoshoz vitte őt, ahol álmában meghalt. Kezdetben Willa úgy viselkedett, mint amikor rövid időre szakították el a testvérétől. Két vagy három nap elteltével azonban elkezdett földöntúli, jajveszékelés-szerű hangokat kiadni és egyfolytában kutatta azokat a helyeket, ahol Carsonnal szerettek együtt lenni. Csak lassan oldódott ez a megdöbbentő viselkedésmód, és Willa még hónapokig letargikusan viselkedett.

      Az állati gyász ismert példái közül az egyik legmeglepőbbnek egy állatmentő telep volt a színtere. A New York állambeli Watkins Glen állatmenhelyére 2006-ban három mulard kacsa érkezett. Mindhárman zsírmájban szenvedtek a hízottmáj-termelő telepen alkalmazott kényszertáplálás miatt. Hármójuk közül Kohl és Harper fizikailag is és érzelmileg is rossz állapotban volt. Nagyon féltek az emberektől, emellett Kohlnak deformálódtak a lábai, Harper pedig a fél szemére megvakult. A két kacsa négy éven át élt szoros barátságban. A kacsák társas életmódot folytató madarak, de ritkán kötődnek egymáshoz olyan erős szálakkal, mint Kohl és Harper. Amikor Kohlnak már annyira fájt a lába, hogy nem tudott járni, elaltatták. Harpernek megengedték, hogy végignézze a műveletet. Az eutanázia után Harper odatotyogott a holttesthez, és lefeküdt mellé úgy, hogy a nyaka Kohl nyakán nyugodott. Órákig maradt ebben a testhelyzetben. Harper soha nem heverte ki barátjának elvesztését. Nem fogadta el más kacsák közeledését, inkább egyedül gubbasztott egy tavacska mellett, amelyet Kohllal gyakran fölkerestek. Két hónapon belül Harper is meghalt.

Biztos, hogy gyász az, ami annak látszik?

Tényleg gyászolta-e az anyadelfin a halott borját? Régebben az etológusok egyhangúan azt válaszolták volna erre a kérdésre: nem. A hagyományos etológia, még ha felismeri is egy anyaállat viselkedésének megrendítő voltát, ellenáll a kísértésnek, hogy gyásznak nevezze ezt. A legtöbb etológus az ilyen reakciókat semleges kifejezésekkel igyekszik leírni, pl. így: „megváltozott viselkedés a társ halála után”. Végül is elképzelhető, hogy az anya csak attól jött izgalomba, hogy a borjú furcsa mozdulatlanságával nem tudott mit kezdeni. Vigyáznunk kell, hogy ne vetítsünk ki tudománytalanul más állatokra olyan emberi érzelmeket, mint a lelki fájdalom, a gyász. Mindemellett könnyen lehet, hogy a Gonzalvo által megfigyelt anyadelfin tényleg gyászolt. Az utóbbi pár évben elérte a kritikus tömeget azoknak az új megfigyeléseknek a mennyisége, amelyek az állatoknak a halálra adott reakcióiról szólnak, s amelyek szerint cetfélék, emberszabású majmok, elefántok és egy csomó más állat, köztük haszonállatok és kedvtelésből tartott állatok is – egyedfüggő, személyiségfüggő módon és mértékben – a gyász jeleit mutatják rokonaik, társaik halálakor.

      Darwin óta heves tudományos viták folynak arról, hogy az állatok tanújelét adják-e érzelmeknek az utódokról való gondoskodáson, a túlélés és szaporodás egyéb aspektusain túl. Darwin úgy vélte, az ember és a többi állat evolúciós kapcsolatai az érzelmekben is tetten érhetők, így például a majmok bánkódnak és féltékenykednek, örülnek és bosszantják egymást. Később azonban a tudomány perifériájára sodródtak az érzelmekre hivatkozó leírások. A 20. század elejére a behaviorista paradigma kerekedett felül, amely szerint szigorúan véve csak az állatok megfigyelhető viselkedését tudjuk tanulmányozni, a lelki életüket nem.

      A 20. század második felétől a tudomány megújult érdeklődéssel fordult az állatok érzelmei felé, hála a fejlett idegrendszerű állatokon tett hosszú távú terepvizsgálatokról részletgazdag leírásokat közreadó etológusoknak. Tanzániából Jane Goodall szívettépő részletességgel számolt be arról, hogy a Flint nevű fiatal csimpánzt elemésztette a bánat néhány héttel anyja, Flo halála után. Kenyából Cynthia Moss azt közölte, hogy az elefántok ott maradnak haldokló társaik mellett és simogatják halott rokonaik csontjait. A terepbiológusok lassanként föl merték tenni maguknak a kérdést, hogy gyászolnak-e az állatok, és ha igen, hogyan. Az állatok gyászának megértéséhez azonban szükség volt egy definícióra, amelynek segítségével ez az érzelem elkülöníthető a többitől. Az „állatok reagálása a halálra” meghatározás magába foglal minden olyan viselkedést, amely a társ halála után megfigyelhető, de a kutatók csak akkor gondolnak gyászra, ha teljesül két további feltétel:

  • ha a gyászoló és a gyászolt állat az együttélésük során a túlélés és fajfenntartás szükségletein túl is keresték egymás társaságát;
  • ha társa halála után a túlélő viselkedése, szokásai megváltoznak — például kevesebb időt tölt evéssel vagy alvással, depresszióra vagy izgatottságra utaló testtartást vagy arckifejezést vesz fel, leromlik vagy elmarad a növekedésben.

      Darwin összemosta a halál miatti lelki fájdalmat a szomorúsággal, pedig a kettő nem azonos, főleg intenzitásban különböznek egymástól: a gyászoló állat erősebben gyötrődik, és lehet, hogy a gyötrelmei tovább is tartanak. A definíciónk azonban nem tökéletes. Egyrészt nincs eszközünk az érzelmek intenzitásának felmérésére. Másrészt fölvetődik a kérdés: különbséget kell-e tennünk a fajok között a gyász kritériumaiban, és lehetséges-e, hogy a halál okozta lelki fájdalmak más fajoknál olyan formákat öltenek, amelyeket az ember nehezen azonosít a gyásszal? Ma még nincsenek adataink ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához. Ha egy anyaállat folyamatosan eteti és védelmezi, majd elveszíti a gyermekét, nem teljesül az első kritérium (vagyis hogy a viselkedése túlmenne a lét- és fajfenntartás szükségletein), ugyanakkor éppen az ilyen esetekben a legszembetűnőbbek a túlélő gyászának jelei.

      A gyászoló állatokon a jövőben elvégzendő vizsgálatok finomítani fogják majd ezt a definíciót, de egyelőre szükségünk van rá, ha kritikusan akarjuk értékelni a reakciókat, amiket az állatok a körülöttük lévő társak halálára adnak. Például az anyapáviánok és anyacsimpánzok vadon élő afrikai populációkban napokig, hetekig, vagy akár hónapokig magukkal hurcolják halott kicsinyeiket – felszínesen ezt a viselkedést is a gyász jelének láthatjuk. Csakhogy közben nem feltétlenül mutatják izgatottságnak vagy nyugtalanságnak bármilyen jelét. Amennyiben az állatok a szokásos magatartásformáikat követik, beleértve a párzást, viselkedésük nem meríti ki a gyász kritériumait.

      Vadon élő állatpopulációk gyászreakcióinak részletes megfigyeléséről mind a mai napig viszonylag kevés esetben számoltak be a zoológusok, etológusok, vadbiológusok. Ehhez a megfelelő pillanatban kell a megfelelő helyen lenniük, és még ha ott vannak is, a gyászként leírható viselkedés sokszor elmarad. Éppen ezért a kutatások mostani, korai szakaszában az állatok gyászáról nélkülözhetetlen felvilágosítással szolgálhatnak az állatmenhelyi, állatkerti és otthoni megfigyelések is.

Folytonos spektrum a közönytől a gyászig

Logikus, bár ténynek ma még nem tekinthető feltételezés, hogy azoknak a hosszú életű fajoknak a tagjai, ahol az egyedek szorosan együtt élnek a párjukkal, kisebb vagy nagyobb családjukkal, sokkal inkább gyászolják a szeretteik halálát, mint más fajok egyedei. Úgy lehet ellenőrizni ezt a hipotézist, hogy szisztematikusan összehasonlítjuk a különböző társas rendszerekben élő állatoknak– például a nyájban élőknek és az évszakosan táplálékszerzési vagy párosodási célból csoportokba verődőknek – a társaik halálára adott reakcióit.

      De nem elég a fajok szintjén leírni a gyász jeleit, hiszen a közvetlen társas környezet és a túlélők személyiségének különbségei is árnyalják a képet. Ha a túlélő láthatja meghalni a társát, ahogy az Harper és Kohl esetében történt, az olykor kiküszöböli vagy rövidíti azt az időszakot, amikor a túlélő izgatottan keresi vagy hívogatja a másik állatot, más esetekben azonban egyáltalán nem segít. Ebből is látszik, hogy nagy különbség lehet egy adott faj egyedei között a halálra adott reakciókban. A vadon élő, összetartó közösségeket alkotó majmok gyászára eddig meglepően kevés a bizonyíték, miközben az olyan, kevésbé társas hajlamú fajokban, mint a házi macska, az egyedek közötti kötődés erőssége és a gyászreakciók intenzitása vetekedhet a sokkal inkább közösségi szellemű fajoknál látottakkal. Valószínűleg a további terepvizsgálatok rávilágítanak majd, hogy a társas vagy kevésbé társas életmódot folytató majmok között ugyanúgy fellelhetők a gyász példái, mint a házi macskák között. A How Animals Grieve (Hogyan gyászolnak az állatok) című, 2013-ban megjelent könyvében2 Barbara King a fenti példákon túl gyászoló kutyákról, nyulakról, lovakról és különféle madarakról is ír. Ahány fajt csak tanulmányozott, mindenütt a halálélmény folytonos spektrumát figyelte meg a társak halálának közönyös tudomásulvételétől a kétségbeesett gyászreakciókig.

      A kognitív különbségeknek is lehet szerepük az állatok gyászában. Ahogy az empátia foka különbözik fajról fajra, sőt egy-egy faj egyedei között, úgy minden bizonnyal a halál okozta veszteség megértésének foka is változó. Vajon felfogja-e egyik-másik állat a halál véglegességét, netán valamilyen mentális képe is van-e a halálról? Ezt nem tudjuk. Nincs még bizonyítékunk arra, hogy bármely nem humán állat az emberhez hasonlóan előre látná, elképzelné, félné a halált.

A szeretet ára

A gyász képessége egy állat számára fizikai és érzelmi értelemben is költséges lehet, különösen ott, ahol a vadon törvényei uralkodnak, és a táplálékszerzés, a ragadozók elkerülése, a párzás állandó fizikai és idegrendszeri készenlétet követel. Egyáltalán hogyan oszthatott lapot a gyásznak az evolúció? Talán úgy, hogy a gyásszal járó visszahúzódó viselkedés bizonyos határig előnyös, mert időt ad a megnyugvásra és érzelmi felépülésre, ami azután javítja az újabb szoros kapcsolatok kialakításának esélyét. Vagy, mint John Archer írja a The Nature of Grief (A gyász természete) című könyvében,3 az is lehet, hogy a gyásszal fizetik meg az állatok a szeparációs reakciók általános előnyeit. Ezek a reakciók akkor jutnak szóhoz, amikor két, egymáshoz szorosan kötődő egyed elszakad egymástól: ilyenkor a társak egymás keresésére indulhatnak és újra egymásra találhatnak. Aminek adaptív értéke van, az talán nem maga a gyász, hanem az a pozitív érzelem, amit az egymáshoz ragaszkodó állatok táplálnak egymás iránt, s ami javítja együttműködési képességüket az erőforrások megszerzésében.

      Ezen a ponton a gyászt összekapcsolhatjuk a szeretettel. A gyász annak a társnak az elvesztése, akit szeretünk. Marc Bekoff, a Coloradói Egyetem etológus professzora is magáévá tette a gondolatot, hogy sok állat szeretetet is érez a gyászon kívül, bár elismeri: nehéz pontosan meghatározni ezeket a fogalmakat.4 Az emberek közötti szeretet mibenlétét sem értjük pontosan, mégsem tagadjuk sem a létezését, sem az érzelmi reakcióink formálásában játszott szerepét. Általában a szeretet képessége erős a prérifarkasoknál, a farkasoknál és sok madárnál, például a ludaknál, mert a hímek és nőstények együtt védik a territóriumukat, táplálkoznak és nevelik a kicsinyeiket; amikor nincsenek együtt, hiányérzetük van. Könnyen lehet, hogy az egyedek közti szeretet a fajon belüli társas kohézió fokánál is jobban jelzi előre a gyász kifejeződését. Józan ésszel kételkedhetünk-e abban, hogy Willa – egy olyan faj képviselője, amelyik nem a társas természetéről híres – szerette a testvérét, Carsont, vagy hogy szenvedett Carson elvesztése miatt?

      A mi fajunk egyedei szeretik szimbólumokban gazdag szertartásokban kifejezni a társaik elvesztése miatt érzett fájdalmukat. Az oroszországi Szungirban két, 13 évesnél fiatalabb gyermeket, egy fiút és egy leányt temettek el 24 ezer évvel ezelőtt finoman megmunkált, mamutagyarból és elefántcsontból készült dísztárgyakkal. A két gyermek sírjában több ezer elefántcsont gombot találtak – a temetési ruhák, amelyekre a gombokat eredetileg varrták, már rég szertefoszlottak. Őseink szungiri populációjának tekintélyes része kellett hogy részt vegyen a temetés előkészületeiben, mert egy-egy gomb elkészítése legalább egy órát vehetett igénybe. Veszélyes dolog a mai érzelmeinket múltbeli népességekre kivetíteni, de az állatok gyászának fenti példái alátámasztják a régészeti leletek érzelmi alapú értelmezését: sok ezer évvel ezelőtt élt őseink a gyermekeiket gyászolták.

      Mai világunkban nem csak rokonok, szűk lakóközösségek közeli kapcsolatban lévő tagjai gyászolják egymást. Az olyan emlékhelyek, mint a Peace Memorial Park Hiroshimában, a genocídium áldozatainak emlékközpontja a ruandai Kigaliban, az európai zsidóság holokausztjának emlékműve Berlinben vagy a manhattani Ikertornyok helyén emelt emlékmű mind arra emlékeztetnek, hogy a halál okozta veszteség átélése globalizálódott. Rendkívüli adottságunk, hogy képesek vagyunk fájdalmat érezni idegenek halála miatt, evolúciós alapokon nyugszik. Lehet, hogy egyedi az a mód, ahogy az ember gyászol másokat, de a gyász átélésének képességén sok más állattal osztozunk.

 

Gorillaanya halott gyermekével a münsteri állatkertben

Hivatkozások:

  1. http://ioniandolphinproject.org/wp-content/uploads/2013/06/0713062.pdf
  2. https://www.amazon.com/How-Animals-Grieve-Barbara-King/dp/022615520X
  3. https://www.amazon.com/Nature-Grief-Evolution-Psychology-Reactions/dp/0415178584
  4. https://www.amazon.com/Emotional-Lives-Animals-Scientist-Explores/dp/1577316290/ref=sr_1_1?s=books&ie=UTF8&qid=1505906513&sr=1-1

Garai Attila