Hátasból családtag

Mondhatni, hogy az alábbi interjú egy vérbeli lovassal készült. Krisztina életének döntő részében a lovaglás és a lovakkal való foglalkozás prioritást élvezett.

Ez összesen 27 évet tett ki. Ez volt számára a legmeghatározóbb és legfontosabb, el se te tudta volna képzelni, hogy soha többet ne üljön lóra. Azonban 2 éve hozott egy önmaga és a lova, Titán számára is meghatározó döntést, mégpedig, hogy soha többet nem ül fel a ló hátára. A miértek, a hogyanok és a közös útjuk története alább olvasható, hogy miért is dönt úgy valaki, hogy többet nem nyergeli fel a lovát és végleg kampóra akasztja a kantárt.
Hány éves, illetve mikor és hogyan került hozzátok?

Titán tavasszal lesz 23 éves. 13 éves korában került hozzánk, azonban születése óta ismerjük. Annak idején a mamája (Bársony) volt a kedvenc lovam a lovardában, iskolásként minden szabadidőmet vele töltöttem. Amikor Titán megszületett, akkor az egész családom meglátogatta, mindenki nagyon szerette, mert gyönyörű, okos és tüneményes kiscsikó volt. A csikókat általában fél éves korukban választják el az anyjuktól, így amíg be nem töltötte az adott kort, addig rengeteget foglalkoztam vele is az édesanyja mellett. Utána viszont már kevesebb figyelmet szenteltem neki, habár mindig kedves maradt számomra.

Az érettségi vizsga körüli időszakban egyre ritkábban tudtam kijárni a lovardába, végül egy időre teljesen abba is hagytam a lovaglást. Eközben a lovasiskola elköltözött és a tulaja pedig elhunyt. A lovardát az egykori tulaj lánya örökölte meg, aki viszont sajnos nem nagyon értett az állatokhoz.

2008-ban ellátogattam új helyre, hogy Bársonnyal találkozzak, azonban ő akkor már nem volt ott. Ahogy körbejártam a lovak között megláttam Titánt. Kétszer is meg kellett néznem, hogy biztosan őt látom-e, mert felismerhetetlenül siralmas állapotban volt. Csont soványra fogyott, a lábain korábbi sérülések nyomai látszottak, a farka egy része elhalt, csonka lett. Megtudtam, hogy árulják, de senkinek nem kellett. Volt már akkor egy saját lovam, nem volt szükségem még egyre, de nem ment ki a fejemből a látványa és az a gondolat, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen, akinek valamit is számít, hogy mi lesz vele. Néhány napon keresztül osztottam-szoroztam, belefér-e a költségvetésembe, hogy megvegyem és aztán a tartását is ki tudjam fizetni még éveken át. Persze addigra már tudtam, hogy bármi áron megoldom, és ez végül életem egyik legjobb döntése volt.

Furcsa is most így visszagondolni, hogy „megvásároltam” őt, és más lovaimat, akiket én is továbbadtam. De valahogy ő rá soha nem is gondoltam úgy, mint a tulajdonomra. Ki kellett fizetnem a vételárat, mert másképp nem lett volna rá mód, hogy megmentsem, de ezt tényleg mindig inkább valamiféle váltságdíjnak tekintettem.

Ki törte be? Hogyan viselte ezt a számára traumatikus folyamatot?

Ez egy nagyon érdekes téma, sokat gondolkodtam már ezen, és mindig arra jutottam, hogy a lovak már csak a többnyire rájuk jellemző tulajdonságaik, alkalmazkodó képességük és együttműködésre való hajlamuk következtében is szinte vonzzák azt, hogy az ember szolgájává váljanak.  Magunk mellett akarjuk tudni őket, körül akarjuk venni magunkat velük, mert alapvetően csodálatos lények. Majd irányítani és használni kezdjük őket. Ezt viszonylag könnyen érjük el, mert a háziasított lovak többsége minimális ráhatásra – emberi szemmel nézve – szinte saját magától hódol be. De szerintem ez nem összekeverendő azzal, hogy örömmel szolgálnak minket, és mi, emberek pont itt tévedünk, ha azt állítjuk, hogy egy ló szereti, ha a gazdája a hátára ül, csak mert ellenállás nélkül hagyja azt.

A lovasok rögtön kiigazítják, ha valaki betörésről beszél. Azt mondják, ma már nem betörik a lovat, hanem belovagolják, kiképzik, elindítják. Korábban én is megmosolyogtam, amikor ezt kérdezték tőlem. Elmagyaráztam, hogy ma már nem úgy kell elképzelni egy csikóra való felülést, hogy egyszer csak rádobunk egy nyerget, felpattanunk rá és addig ugrál alattunk, amíg be nem látja, hogy nem szabadul a lovastól, vagy rosszabb esetben amíg el nem fogy az ereje és fel nem adja. Már régen felismertük, hogy többre megyünk, ha esélyt adunk a lónak arra, hogy megértse, mi történik vele és körülötte, hogy fokozatosan megszokja az új ingereket, mint az irányítás, a felszerelések, a súly, a hangok, a mozdulatok, az érintés, stb., minden, ami a lovaglással (vagy lovas kocsi hajtással) jár. Azt gondoltuk, sokkal humánusabb, „lóbarátibb”, ha nem egy hirtelen stresszt kell elszenvednie a lónak, hanem lépésről lépésre, akár már egészen fiatal korától hozzászoktatva tanítjuk meg neki, hogy mit várunk el tőle, illetve mikor mit tehet és mit nem. Elkezdtünk az ő nyelvükön beszélni (értsd: testbeszéddel kommunikálni) velük, hogy számukra érthetőbben adjuk a tudtukra, mi a feladat, amit végre kell hajtaniuk. Tény, hogy így valószínűleg kevesebb – vagy mondjuk inkább úgy kisebb mértékű – megrázkódtatás éri őket, de én csak az utóbbi években gondoltam bele jobban, hogy még így is mi mindennek tesszük ki a lovakat abszolút feleslegesen.

Titánra visszatérve egy nagyon halvány emlékem van arról, hogy kamaszként nem bonyolítottam túl a kérdést és azt hiszem, egy nap egyszer csak simán szőrén felkúsztam a hátára, majd úgy sétáltunk néhány métert. Mivel engem kicsi kora óta ismert és megbízott bennem, láthatóan nem vette zokon. Szerintem egyikünk sem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. (Mindazonáltal senkit nem biztatnék ilyesmire, sokkal óvatosabbnak kell lenni, különösen fiatal lovakkal.) Ezután viszont eltűntem az életéből és egy csikó belovaglása ennél lényegesen összetettebb dolog, viszonylag hosszú folyamat, amire az ő esetében már nem volt rálátásom. Nem tudom, hogy pontosan mi történt vele, hogyan lovagolták be. Egy jó barátnőmmel már csak utólag, sok évvel később próbáltuk összerakni a képet, hogy mi és hogyan történhetett. Arra jutottunk, hogy valószínűleg jó kiképzést kapott, sok mindent megtanítottak neki és jól, de lehet, hogy pont ez volt a veszte. A jó iskolalovakat sokan és sokat lovagolják, túl sokan, ha a tulaj vagy oktató nem tudja meghúzni a határt a megfelelő ponton – de természetesen itt kell közbe szúrnom, hogy tisztelet a kivételeknek. Amikor rátaláltunk, egy agyonhasznált, meggyötört, elhanyagolt lovat láttunk, akinek egy idő után elege lehetett az egészből és szép lassan egy kelletlen, kezelhetetlen hátassá vált, aki már senkinek nem okoz örömet (= nem hoz pénzt), és így feleslegessé vált.

Neked milyen a lovas előéleted?

Azt nem tudom, honnan jött ez a késztetés, hogy lovakkal szeretnék foglalkozni, csak arra emlékszem, hogy már az óvodában is mindenkinek kijavítottam a rajzán, hogy a lovak hátsó lábai nem előre hajlanak, hanem hátra. 9-10 éves koromban kezdtem el lovagolni egy olyan sportegyesületnél, amelyik lehetőséget adott ingyen tanulni azzal a céllal, hogy utánpótlás lovasokat neveljen. Innentől kezdve a középiskolás éveim végéig ez volt számomra a legfontosabb, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, amiért hagyták, hogy csináljam, sőt segítettek amiben csak tudtak. Szerencsés voltam abban a tekintetben is, hogy olyan lovardát találtunk, ahol egy viszonylag alacsony összegű havi bérletet vásárolva, munkáért cserébe korlátlanul lovagolhattam. Rajongtam azokért a lovakért és legalább annyira szerettem gondoskodni róluk, tenni-venni körülöttük, mint felülni rájuk. Versenyezni végül soha nem volt lehetőségem, de utólag már nem is bánom. Igazából csak csináltam, amit a többiek és a felnőttek, mert egy idő után nem volt aki tanítson, így mentem a magam feje után. Olvastam persze rengeteg könyvet a lovaglásról és lótartásról, de mondhatni magamra maradtam a saját tapasztalataimmal. Egyszer, még iskolásként volt egy komolyabb nézeteltérésem az egyik lóval, aminek az lett a vége, hogy pálcával rávertem. Amikor ezt elmeséltem egy akkori (nem lovas) barátomnak, egyszerűen csak annyit kérdezett, hogy „És megérte?”. Mélységesen elszégyelltem magam. Attól fogva pálcát se szívesen vettem a kezembe, anélkül lovagoltam (tudom „a pálca nem is verésre való”, de esélyt se akartam adni magamnak, hogy nálam legyen és még egyszer ilyen történjen). Számomra valahol itt volt a fordulópont, amikor egy lépést hátralépve próbáltam más szemszögből nézni a lovakkal való kapcsolatomat. Egyre inkább arra törekedtem, hogy a lovaknak, akikkel valaha valamilyen módon foglalkoztam minél jobb legyen. De innen még nagyon messze volt az a felismerés, hogy egyáltalán nem is kellene akarnunk tőlük semmit.

Még 12 évvel ezelőtt is annyira komolyan gondoltam, hogy lovakkal kapcsolatos munkát kellene végeznem, hogy pár hónapig Írországban vállaltam munkát egy lovas farmon, ahol egy szálloda vendégeit kellett lovagoltatni (oktatni vagy terepre vinni), illetve a lovakat mozgatni, és minden egyéb ezzel kapcsolatos munkát ellátni a gondozástól kezdve a felszerelések rendben tartásán át a legelők karbantartásáig mindent. Hasznos volt rájönnöm, hogy vagy csak saját magamnak érdemes mindezt csinálni kicsiben, vagy sehogy. A lovagoltatás hatalmas felelősség, emellett a szükséges háttér megteremtése irtó sokba kerül. Ekkor döntöttem el, hogy hobbilovas maradok.

Amikor felnőttként saját lovat vettem, akkor leginkább túrázni jártam. Mindig igyekeztem jó körülményeket teremteni a lovaimnak, vigyázni rájuk és kímélni őket. Sokszor emiatt az útitársaimnak valószínűleg már kicsit az idegeire is mentem, mert az elviselhetőnél többet majréztam amiatt, hogy nehogy túl sokat menjünk, vagy túl gyorsan, vagy hogy tudnak-e a lovak eleget enni, inni, pihenni, nem fáznak-e, nincs-e melegük, stb…

Őszintén szólva emiatt a folyamatos aggódás miatt egy idő után már inkább kínlódásnak éltem meg a túrákat, mint jó élménynek és valahol ez vezetett el szép lassan oda, hogy újragondoljam miért is csinálom ezt az egészet, mi a jó nekem ebben.  De legfőképp mi a jó ebben a lónak??

Volt még egy meghatározó élményem egy tereplovaglás alkalmával, amikor az akkori lovam számára egy nagyon ijesztő helyzetbe kerültünk. Erősen fújt a szél, a lovak ilyenkor eleve nyugtalanabbak, rebbenékenyebbek a sok zaj, mozgás és keveredő szagok szagok miatt. Egy hatalmas pótkocsi állt a földút mellett, aminek a ponyváját tépte a szél, így az hangosan és látványosan lobogott, a másik oldalunkon pedig egy karámban idegen lovak nyargaltak fel-alá. A pontot az i-re az tette fel, hogy megjelent előttünk két hatalmas, szabadon bóklászó birka.

Éreztem a lovamon, hogy kezd kiborulni. Aznap – sok más, korábbi alkalomhoz hasonlóan – egyedül voltunk kint, tehát még a barátai, vagy számára ismerős lovak sem nyújthattak neki biztonságérzetet. Külön-külön még megbirkóztunk volna ezekkel a szituációkkal, de ez mind együtt már sok volt neki. Éppen eldöntöttem, hogy leszállok róla és úgy próbálom megnyugtatni, elvezetni a számára félelmetes körülmények közül, amikor pánikba esett, elkezdett tolatni. Sajnos se jobbra, se balra nem tudtunk menni, előre pedig félt elindulni, tehát tulajdonképpen nem maradt más választása, mint kihátrálni, viszont én ezt sem hagytam neki, mert azt akartam, hogy legalább egy pillanatra álljon meg, amíg leugrom róla, ezért újra előre próbáltam hajtani. Ekkor egész egyszerűen a földre vetette magát úgy, ahogy a vadlovak tennék, ha ragadozó ugrana a hátukra.

Esélyem sem volt rajta maradni, de még így is szerencsésen megúsztam, nem sérültem meg, csak én is a földre kerültem, ő pedig felpattant, sarkon fordult és otthagyott. Barátnőm segítségével visszamentünk oda, nyugtatgattuk, próbáltuk neki megmutatni, megértetni vele, hogy nem esik baja. Viszont eközben már azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen mi a fenét keresek én egy menekülő állat hátán? Egyáltalán mit keres egy ember bármilyen állat hátán?


Titánnak milyen a személyisége?

Titán – vagy ahogy családon belül hívjuk, Papi – egy végtelenül szerethető ló. Amit én eleinte (amikor hozzánk került) részéről pökhendiségnek, lenézésnek véltem, arról ma már tudom, hogy sok meg nem értettségből eredő keserűség és csalódás volt mögötte. Kellett hozzá idő, hogy kiismerjem, eleinte nem is tudtam eldönteni, hogy megbízhatok-e benne, vagy hogy ő valaha meg fog-e bízni bennem.

Némi kettősség jellemzi őt mert gyakran látom benne azt a gyönyörű, gondtalan játékos csikót, aki pár hónaposan volt, de látom benne azt a sokat megélt bizonytalan lényt is, akinek más lovakhoz képest mindig kicsit több időre van szüksége ahhoz, hogy megértse mit várnak el tőle, mi a feladat, mi a „helyes”. Ezek miatt pedig sokat szenvedhetett, mert nem mindenkinek van türelme egy ilyen személyiségű lóhoz.

Elsőként általában a mimóza szó jut róla eszembe, ami a termete láttán érthetetlen is lehet. Néha egy kicsit tank, de egy szemernyi rosszindulat sincs benne. Van egyfajta komornyik jelleme, ez hordoz magában némi humort (egyébként a legtöbb lónak tényleg van humora), de nagyon könnyen zavarba tud jönni (ha nem érti, hogy mi történik körülötte, vagy mit akarnak tőle), és akkor olyannak tűnik, mint egy összezavarodott kisgyerek, akit meg kell nyugtatni, vigasztalni, biztatni, aztán békén hagyni. Óvatosan kíváncsi, ha nem muszáj, akkor nem szeret újdonságokat sem kipróbálni. Szereti a megszokott dolgokat, a rendet, a saját napi ritmusát. Elviseli, ha idegenek (vagy falubeliek, barátok, gyerekek) jönnek hozzá látogatóba. Amikor még lovagolva volt, gyakran magától ment oda járókelőkhöz és bevárta a simogatásokat, majd amikor ezt megunta, továbbment, én meg hagytam, hogy eldöntse, kitől fogadja el a kedveskedést és kitől nem.

A büszkeség soha nem tűnt el a testtartásából, akkor sem, amikor olyan állapotban volt, aminek a láttán elsírtam magam.

Miben és milyen irányba változott a személyisége amióta nem lovagoljátok?

Alapjaiban véve a személyisége nem változott, de azt megfigyeltem, hogy kevésbé durcás, kevesebbet duzzog. Kiegyensúlyozottabbnak tűnik ahhoz képest, amilyen korábban volt. Mint aki „leeresztett”, mint aki most már elhiszi, hogy végre békén hagyják, és csak a legszükségesebb teendők miatt sürögnek körülötte.


Milyen a viszonya más állatokkal?

Én látom rajta, hogy tetszik neki az a szabadság, hogy most már javarészt ő döntheti el, meddig akar a társaságunkban maradni és mikor megy el, ha úgy érzi elég volt. Mi pedig tiszteletben tartjuk ezt. (Kivéve természetesen, ha pl. a patáját kell rendbe tenni, vagy állatorvos kezeli éppen. Ilyen esetekben meg kell várnia, amíg befejezzük az adott „műveletet”.)

De keresi a társaságunkat, szeret a közelünkben lenni. Egy fokkal barátságosabb, bátrabban jön oda az emberekhez a korábbi önmagához képest.

Ehhez több dolog is hozzátartozik, amit mindenképpen figyelembe kell vennünk. Egyrészt ő sosem volt az a bújós fajta. Én mindig olyannak ismertem (már kicsi korában is), mint aki elviseli, ha megérintik, de jobban szereti, ha nincs sarokba szorítva és nincs agyonszeretgetve. Ugyanakkor vannak emberek (nagyon kevesen, de vannak), akikre emlékszik, akiket ismert vagy kedvelt korábban és a mai napig kvázi örül a jelenlétüknek.

Másrészt ő egy herélt, azonban nagyon sokáig csődör volt, és ennek megfelelően (a tartási körülmények miatt) nem sokkal azelőttig, hogy megvettem elkülönítve élt egyedül elszeparálva a többi lótól. Láthatta őket, lehettek szomszédai, de külön karámban vagy boxban töltötte élete nagy részét.

Ez elég szomorú, mivel tudjuk, hogy a ló is társas lény, szüksége van a fajtársakra, a velük való kommunikációra, szocializációra, a társak által nyújtott biztonságérzetre, játékra, stb. A lovak mind-mind önálló, különböző személyiségek, ugyanis vannak bátrabbak és elesettebbek, vannak okosabbak és kevésbé leleményesek, vannak szelídebbek és öntudatosabbak, stb. Ennél fogva egy-egy ló ugyanúgy nem mindenkivel jön ki jól, mint az emberek. Barátokat választanak maguknak, míg másokat kerülnek, illetve mondhatjuk, hogy szerelembe is tudnak esni. Ragaszkodnak egymáshoz, hiányolják a távol lévőket, segítenek egymásnak, máskor meg versengenek egymással.

De a lényeg, hogy a lovak, akik együtt vannak tartva amolyan családdá kovácsolódnak össze, amin belül megvannak a szerepek, a rangok és a feladatok, amik mind-mind fontosak a számukra. Ez az ösztöneik miatt a lényükből fakad. Azt gondolhatnánk, hogy egy ménnek, miután kasztrálták és már össze lehet engedni a többiekkel egy csapásra megoldódnak az egyedüllétből eredő „problémái” (szorongás, unalom, alkalmasint neveletlenség, stb.). Feltételezhetnénk, hogy hamar beilleszkedik, miután lejátszották egymás között a meccseket és ki-ki újra megtalálta a helyét a ménesben, és ezentúl örül, hogy nincs egyedül. Csakhogy bizonyos egyedeknél – éppen a személyiségből adódóan – tíz évnyi rákényszerített magányt nem biztos, hogy olyan könnyű felülírni. Megeshet, hogy az adott csoportban senkivel nem jön ki elég jól, vagy mindenki talpraesettebb nála, ezért ő élből a ranglétra aljára kerül.

Titánnal általában pedig ez történt. Amikor elhoztuk a lovasiskolából, akkor nem egyből haza került, hanem néhány évig bértartásban volt. Egyetlen helyet leszámítva, ahol egy kis létszámú ló-családban élhetett egy kedves tanyán, a legtöbbször nem tűnt boldognak a ménesben. Hátul kullogott, vagy egy félreeső helyen legelt, vagy csócsálta a szénát, de nem volt elmondható róla, hogy feltalálta volna magát. Igaz nem is nagyon igyekezett. A lényeg, hogy próbáltuk másokkal együtt tartani és próbáltuk egyedül is. Volt, hogy ketten laktak ott, ahol most él, de sokszor észrevettük, hogy féltékeny az ételre, akkor is, ha bőségesen volt előttük és több helyre szétszórva kapták.

Folyton elkergette a másikat, viszont ha az túl messzire ment onnan, ahol ő volt, akkor meg attól lett ideges. Nem gondolom azt, hogy a társ nélküli tartás a legtökéletesebb megoldás számára, de ahol most lakik, az tényleg az otthona, azt belakja egyedül a tágas tér ellenére is és azt hiszem ezzel a helyzettel békült ki a legjobban. Korábban izgatott lett, ha itt-ott nyerítést hallott a faluban, vagy valaki végiglovagolt, lovas kocsival végighajtott a főúton.

Most ugyan még mindig összeszorult torokkal várom, hogy mikor és hogyan reagál, ha hallja valamelyik másik lovat a környéken, mert régebben ilyenkor hatalmas bűntudatom volt, hogy ő újra egyedül van, de már nagyon régóta nem láttam rajta azt az aggodalmat, ahogy keresi a hang forrását, hanem nyugodtan folytatja az aktuális tevékenységét, mint akinek nem fontos, hogy mit „telefonálnak” a többiek.

Ha lenne még rá valaha lehetőség, akkor jó lenne, ha megint ló-családban élhetne, de jelenleg nem tudok olyan helyet, ahol jobban gondoskodnának róla, mint mi otthon.

Van egy bohókás pulikutyánk. Titánnak sosem volt afférja kutyákkal, legalábbis nem tapasztaltam, hogy megijedt vagy különösebben félt volna tőlük, bárhol jártunk. Inkább úgy mondanám, hogy közömbösek számára. De ezzel a pulival a maga módján különösen kedves. Megmosolyogtató, ahogy a kutya odafut hozzá (bokros teendői közepette), hogy ellenőrizze, minden rendben van-e az Öreggel. Titán lehajol, összeszagolnak, egy másodperccel hosszabban, mint amire azt mondanám, hogy véletlen vagy rutinpuszi, aztán a puli lohol tovább, a ló meg – esküszöm – sóhajt egyet és lassan elindul egy másik irányba. Egészen biztosan értik, hogy mivel ugyanott laknak, összetartoznak.

A fotót Mráz Edina készítette

Hogyan fejezte ki az örömét, amikor lovagoltátok és hogyan fejezi ki most magát?

Azt nem állíthatnám, hogy konkrétan lovaglás közben valaha is örömét fejezte volna ki, legfeljebb annyira emlékszem, hogy időnként prüszkölt, amit a laza testtartása és a nyugodt viselkedése alapján jóleső prüszkölésnek titulálhatunk (pl. ha tettünk egy kellemes sétát és jól esett neki egy nyugodt környéken csatangolni, időnként megállva legelni). Más esetben inkább idegen szagok, zajok, történések esetén prüszkölt, de olyankor szemmel láthatóan feszültebb is volt.

Általánosságban véve pedig abban az időben, amikor még lovagolva volt, akkor inkább a fajtársainak szólt az öröme. Abban a kis családban, amiben azon a tanyán élt, nagyon szerette a másik idős lovat, egy kancát, akinek Szellő volt a neve. Ha valakivel kapcsolatban örömöt, igazi melegséget vélhettünk felfedezni Titán viselkedésében, akkor az ő volt. Nagyon ragaszkodott hozzá, óvta, kísérte, hozzábújt, nyalogatta a szőrét, vigyázott rá, amikor a fiatalok egy-egy hevesebb játék, rohangálás közben túl közel kerültek. Talán még előzékeny is volt vele szemben. Hangosan nyerítve hívta, ha eltávolodtak egymástól és ugyanúgy hangosan üdvözölte, amikor visszatért hozzá.

Most, hogy nincs lovagolva, ráadásul egyedül van, leginkább a friss zöld fű, és a látogatók társasága az, ami észrevehetően feldobja a napjait. Persze szokott nekünk is örülni, ezt „böbögéssel” fejezi ki, ez egyfajta mélyebb hang, amit akkor ad ki, ha látja, hogy közeledünk felé. De egyébként, ha jól ismersz valakit, akkor ugye csupán a mimikájából is le tudod olvasni az illető pillanatnyi kedvét, lelkiállapotát. Ez a lovak esetében is megáll.

Sokszor látom úgy, mintha egy halvány mosollyal járna-kelne körülöttünk. Most biztos sokan azt gondolják, hogy ez azért túlzás, pedig tényleg van ilyen „arckifejezése”. Néha látni vélem, hogy huncutság van a szemében, máskor meg lerí róla, hogy csak simán jól esik neki a napsütés és napfürdőzik. Vagy az, ha éppen a gyümölcsfák között somfordál almát keresgélve a földön. Ha nekiállok vakargatni a nyakát, szügyét, hátát, amit élvezettel fogad el, akkor lehunyt szemmel órákig is hagyná, hogy kényeztessem. A testtartása és a mozgása nagyon beszédes, abból mindig tudjuk, hogy milyen lelkiállapotban van.

A zabla használata mennyire tette tönkre a fogait?

Állatorvosok 3-4 alkalommal ellenőrizték már a fogait azóta, hogy mi gondoskodunk róla, de nem mondták, hogy zabla által okozott problémája lenne. Az viszont tény, hogy nem szerette a zablát és akkor még finoman fogalmaztam. Amikor hozzánk került, alig lehetett felkantározni. Felemelte a fejét, nem lehetett elérni a száját és minden elképzelhető módon tiltakozott ellene. Ez egyébként nem egyedi jelenség. Sok ló nagyon félti a száját, a fülét, a szemét, mert rossz tapasztalata van a kantár felhelyezésével, használatával.

Sok türelemmel rá tudtam venni, hogy „elfogadja” a zablát és ne féljen tőle, így egy idő után nem volt gond a felkantározással. De nyilvánvaló volt, hogy nagy fájdalmat okoztak neki vele korábban. A lovak szájzuga rettentő érzékeny terület. Lehet ugyan óvatosan használni a zablát, egészen apró mozdulatokkal, de egyrészt a lovardák lovai (akikre fizető vendégek vagy kezdők ülnek fel) a legtöbb esetben sajnos nem ilyen bánásmóddal találkoznak, emellett sokszor egyszerűen helytelenül kezelik a szárakat, aminek következtében a zabla húzása a ló nyelvére és állkapcsára fejt ki fájdalmas nyomást.

Másrészt a rizikó mindig ott van, hogy egy véletlen vagy hirtelen mozdulattal még egy nagyon elővigyázatos lovas is beleránthat vele a ló szájába, vagy maga a ló tesz olyan mozdulatot, amivel saját magának okoz vele fájdalmat. Ezen kívül a zabla hozzáérhet a szájpadláshoz is, ami szintén roppant kellemetlen érzés lehet. Én egyszerűen nem akartam, hogy bármilyen okból kifolyólag ilyen fájdalma legyen, ezért amilyen hamar lehetett, zabla nélkülire cseréltem a korábbi kantárt. Ez valamivel elfogadhatóbb megoldás volt számára, de csak azért tehettem ezt meg, mert ő annyira jóindulatú és megbízható, hogy egy ilyen kontroll (zabla) nélkül is biztonsággal felülhettem rá. Ez sem jellemző minden lóra.

Mennyit mozog magától? Lemozgatja magát?

Ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy nyitott, de az eső és a szél ellen kellő védelmet nyújtó, tágas „beállóból” éjjel-nappal kedve szerint kijárhat a karámba, emellett nappal egy kb. 5000 négyzetméteres legelő áll rendelkezésére és ezt ki is használja. Jön-megy, nézelődik, legelészik, és ha úgy tartja kedve, üget vagy vágtázik is. Ha ott vagyunk a legelőn, akkor minket is kísér ide-oda, néha pedig csak úgy nekiiramodik és ugrálva rohan egy kicsit, amolyan öregesen.

Körülbelül 2 éve döntöttem úgy, hogy nem ülök fel rá többet, pedig az életkora önmagában még nem indokolja ezt, mert amúgy teljesen egészséges, nem sánta, nem sérült. De a kilovaglásaink során fokozatosan eljutottam onnan, hogy egyre kevesebbet kértem tőle odáig, hogy már egyáltalán nem kértem tőle semmit. Eleinte csak arra szoktam rá, hogy a nyakába dobott szárral mentünk arra, amerre neki volt kedve, vagy hogy egy arra alkalmas útszakaszon megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve menni, ügetni vagy vágtázni. Ekkor megfontolta az ajánlatot, aztán vagy megindult, vagy nem. Illetve csak addig ügetett-vágtázott, ameddig ő akarta, aztán ha elege volt, akkor hagytam, hogy visszaváltson lépésbe, és inkább sétáltunk, ha csak ahhoz volt kedve.

Máskor pedig, ha mehetnékje volt, akkor olyan helyre mentünk, ahol megiramodhatott egy kicsit, de azért sose akart kifutni a világból. Láttam, hogy el tudja dönteni mit szeretne csinálni és nekem ennyi elég volt. Később már csak sétáltam vagy futottam mellette, úgy kirándultunk. De azt vettem észre rajta, hogy igazából ezt sem igényelné, ő pompásan el lenne otthon is a legelőn. Egyre többször jutott eszembe, hogy mit ígértem neki, amikor megvettem. Azt mondtam akkor, hogy ha soha nem lesz alkalmas lovaglásra (mert akkor még tényleg úgy nézett ki, hogy nem lesz belőle épkézláb ló), én akkor is megveszem őt, mert egy nyugodt öregkort akartam biztosítani számára, és úgy éreztem, hogy ő ezt már régen kiérdemelte.

Ott szúrtam el, hogy amikor összeszedte magát és kikupálódott, akkor lovagolni kezdtem rajta. Miközben erre emlékeztem, világossá vált számomra, hogy egyszer s mindenkorra békén akarom őt hagyni. Nem volt többé értelme felnyergelni és felülni rá, mert minek. Az pedig fel sem merült, hogy eladjam, hogy használja más, amíg még valamit ki lehet zsigerelni belőle. Teljes értékű nyugdíjas életet ígértem neki és sosem volt kérdés, hogy élete végéig gondoskodni fogok róla. Egészen más úgy ellátni egy lovat, hogy nem vársz tőle cserébe semmit. Szerencse, hogy ezt meg is tehetem és örömmel tölt el, amikor ennek tudatában teszek-veszek körülötte.

Sokszor hallom vagy olvasom azt az érvet lovasoktól, hogy mivel a lovuk enni-inni kap, gondozva van, vigyáznak rá, stb., az a legkevesebb, hogy a ló hordozza az embert a hátán. Én már nem így gondolom. A szabadidő- és/vagy sportlovaglás céljából tartott lovak indokolatlan fizikai és mentális igénybevételnek vannak kitéve az ember által, pedig napjainkban már teljességgel szükségtelen a „használatuk”, tenyésztésük. Sokan pénzt keresnek velük (rajtuk), ez pedig azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra. Nem korrekt, nem fair a lovakkal szemben.

Aki nem pénzkereseti lehetőségként tekint a lovára, hanem társként, akivel a természetet járja, annak azt üzenem, hogy megértem. Én is így tettem. Ezek a lovasok tényleg szeretik a lovaikat. De valóban úgy szeretik őket, ahogy az a lovaiknak (is) jó? Ha valaki ide sorolja saját magát, arra kérem, hogy gondolja át, hogy kinek is van ebből valójában haszna (és itt most nem anyagi haszonra gondolok, értelemszerűen), kinek van erre igazán szüksége. Neki, vagy a lovának? A ló tényleg igényli ezt a fajta foglalkozást? Valóban szüksége van rá? Vagy csak a lovas gondolja úgy, hiszi azt, hogy igen? Ilyenkor jön a következő kérdés, hogy na de mi lesz a lovakkal, ha már nem használjuk őket. Nyilván a létező lovainkat nem kell (nem lehet) szélnek ereszteni, nem azt állítom, hogy ez a megoldás. De feleslegesnek tartom tovább tenyészteni (ne adj’ Isten szaporítani) őket, üzletet csinálni belőlük, vagy pózolni rajtuk. Adjuk meg nekik azt a méltóságot, ami minden élő, érző lénynek jár.

Ha csak két kérdést javasolhatok, hogy minden lovas tegyen fel és őszinte választ adjon rá saját magának, az a két kérdés a következő lenne: „Úgy bánok a lovammal, ahogy én szeretném, hogy bánjanak velem?”, illetve „Kérek tőle olyat, amit én önszántamból nem szívesen tennék meg?” Hogy a válaszaikkal mit kezdenek, az már rajtuk múlik, én csak azt szeretném, ha egyáltalán elgondolkoznának ezeken.

Mindez természetesen azt jelenti, hogy más lovakra sem ülök már fel. Hiszen ha a saját lovammal nem teszem ezt meg, logikátlan lenne az ő révén felismert gondolatokat más lovak esetében figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, hogy néhány lovas ismerősöm (bevallva vagy bevallatlanul, kicsit vagy meglehetősen) bolondnak tart a döntésem miatt. Ugyan van köztük olyan, aki érti és megérti, de van, aki teljesen elzárkózik a változ(tat)ás gondolata elől, főleg ha éppen lovagoltatásból él. Én nem ítélek el senkit emiatt.

Nem sokkal ezelőtt még a lovazás volt az életem, a mindenem. Sok mindennek kellett történnie és nagyon kellett szeretnem ezt az egy lovat, hogy megértsem végre, nem kell ráülnöm, használnom őt ahhoz, hogy társak, barátok legyünk. Sőt.

A fotót Mráz Edina készítette

 

Készítette: Bittner Bettina