Még hogy több állatot öl meg a növénytermesztés, mint az állattenyésztés?!

Gondold azt, hogy törpeegér vagy egy búzamezőn. Mint az egereknek általában, kitűnő a hallásod, sok mindent meghallasz, ami az emberi fül számára nem hallható. Érzékeny bajuszszőreid, pöttöm tested együtt rezdülnek a nagy gépek keltette rezgésekkel. A látásod nem a legélesebb, de magasan ülő szemeiddel át tudod tekinteni a panorámát. Villámgyorsak a reflexeid, s ha nekiiramodsz, sebességed elérheti a 12-13 km/órát.

Most gondold azt, hogy ráérősen ücsörögsz egy búzakalászon, kunkorodó farokkal, mintha öt lábad volna. Szaglászod a csípős reggeli levegőt, arcodat simogatják a napsugarak. Egyszer csak remegni kezd a föld, ahogy egy 3 tonnás, négyhengeres, dízelmotoros kombájn fenyegetően megindul feléd, és te akkor is látod, ha meg sem mozdítod a fejed. Mit fogsz tenni?

  1. Nyakad közé szeded a lábad, és rohansz, amerre látsz
  2. Megadod magad a sorsodnak, és ülsz a babérjaidon

Az őslénytanász Mike Archer a második lehetőségre szavaz – talán több időt kellene élő állatok tanulmányozásával töltenie. No de nem az a célom, hogy egy valakinek vagy egy bizonyos cikknek az állításait cáfoljam. Arra keresem a magyarázatot, hogyan keringhet széltében-hosszában, kiirthatatlanul egy minden tudományos bizonyítékot nélkülöző mese, nevezetesen az, hogy a vegánok és vegetáriánusok táplálékának előállítása több állat elpusztításával jár, azaz hogy a húsevés kíméletesebb, mert kevesebb állat hal meg miatta. Úgy gondolom, nem tudományos vitával van dolgunk, sokkal inkább társadalmi hatalmi harccal, amelybe itt-ott a húsipar is beszáll. Mielőtt megcáfolnánk a „foteltudósok” állításait, vegyünk szemügyre néhányat az újabb terepvizsgálatok közül.

Terepvizsgálati eredmények

Erdei-egerek Angliában. Tew és MacDonald 1987 és 1991 között azt tanulmányozta, hogyan befolyásolja az aratás az erdei-egerek egyedszámát.1 Az egyik vizsgálatukban rádióhullámokat kibocsátó gyűrűt rögzítettek 33 erdei-egérre három különböző területen. Azt szerették volna megtudni, hányan pusztulnak el közülük, amikor kombájnnal learatják a búzát a mezőn. Az aratások okozta tömeges elhullásról szóló agymosás sokakkal elhitette, hogy valóságos egérapokalipszisre kell számítanunk. A vizsgálatból azonban az derült ki, hogy a 33-ból 32 egér túlélte a kombájnos aratást – ez 97%-os túlélési arány! Az aratás az egerekre alig jelentett veszélyt.

Az aratás után az életben maradt 32 egérből 17 ragadozóknak, például menyéteknek és macskabaglyoknak esett áldozatul. A növénytakaró hiánya nyilvánvalóan védtelenebbé tette őket a ragadozókkal szemben. Csakhogy ennek az egerek is tudatában voltak, és alkalmazkodtak hozzá. Aratás után csak óvatosan jártak-keltek, és nem merészkedtek messzire, ha nem érezték biztonságban magukat. Többen a közeli cserjésbe költöztek a búzamezőről. A búzatáblákon az egerek száma 80 százalékkal csökkent. A lényeg azonban az, hogy nem kaszabolta le őket a kombájn. Az elpusztult egerek pedig nem vesztek el az ökoszisztéma számára – erdei-egerek nélkül nagy bajban lennének a rókák, baglyok, hermelinek, nyestek, borzok, héják. A macskáktól a vércsékig számtalan állatnak áll érdekében, hogy az erdei-egerek boldoguljanak.

Fűegerek Argentínában. Az azara-fűegér a paraguayi, uruguayi és kelet-argentínai pampák lakója. Argentin kutatók csoportja 2005-ben búza- és kukoricaföldeken élő populációikon tanulmányozta az aratás hatását.2 Azt találták, hogy aratás után a fűegerek a búza- és kukoricatáblák közötti füves sávokra húzódtak. Alkalmazkodókészségüknek, az élőhelyváltásnak köszönhetően mind a kombájnokat, mind a ragadozókat sikerült elkerülniük. A kutatócsoport nem talált bizonyítékot arra, hogy az aratás számottevően befolyásolta volna a fűegerek egyedszámát.

Mezei pockok Németországban. Jacob és Hempel 2002-ben a Németország középső részének búzaföldjein és legelőin élő mezei pockokat vizsgálta.3 Azt szerették volna tudni, milyen összefüggés van a növénytermesztés módja és a pockok viselkedése között. A kiterjedt kutatásban 85 pockot gyűrűztek meg rádióhullámokat kibocsátó gyűrűvel, és vizsgálták az állatokat a talajtakarás, a kaszálás, az aratás, illetve a szántás előtt és után.

A várakozásaiknak megfelelően azt találták, hogy a növénytakaró eltávolításának bármely formája – így az aratás, a kaszálás vagy a legeltetés – csökkentette a pockok térbeli aktivitását és otthonterületük nagyságát, vagyis növényzet hiányában nem merészkedtek messzire az otthonuktól. Viszont nem költöztek át más táblákra, és az aktivitási központjaik sem változtak. A pockok gyorsan alkalmazkodtak az alacsonyabb növénytakaróhoz, s változtattak a szokásaikon, közlekedési útvonalaikon és az útjaik hosszán. Jacob és Hempel megfigyelései szerint szinte az egyetlen veszély, aminek a mezőgazdaság a pockokat kiteszi, az, hogy könnyebben eshetnek áldozatul a ragadozóknak. De mindjárt alkalmazkodnak is ehhez, mert másképp viselkednek, amíg újra meg nem nő a növényzet. Ennek a nagyszabású, beavatkozás nélküli, minden mezőgazdasági tevékenységre kiterjedő, a való életet tükröző terepvizsgálatnak az adatai tehát azt mutatták, hogy az aratás és a többi mezőgazdasági tevékenység nem veszélyes a pockokra. Ellentétben azzal, amit önjelölt szakértők a vegánok élelmezésének következményeiről állítanak.

Rizsföldi patkányok Indonéziában. Nemzetközi kutatócsoport tanulmányozta 2002-ben Java szigetének nyugati részén nőstény patkányok mozgását és populációit aratás előtt és aratás után.4 A vizsgált patkányfajt, az ezüsthasú patkányt (Rattus argentiventer) rizsföldi patkánynak is nevezik, és valóban a rizsföldeken lehet találkozni vele. Ez a vizsgálat is megerősítette, hogy a rágcsálók intelligens és jól alkalmazkodó állatok, bármely fajhoz tartozzanak és bármely kontinensen éljenek is. Mint láttuk, a mezőgazdasági területeken élő rágcsálók sokszor a megművelt táblák szegélyeire vagy a közeli erdős területekre húzódnak. Más földrészeken honos unokatestvéreikhez hasonlóan az indonéziai patkányok is a termőföldeket szegélyező, természetes növénytakaróval borított földdarabokon rendezkednek be, és a termőföldeken portyázva jutnak táplálékhoz. A rizs learatása után azonban ezek a patkányok beköltöztek a rizsföldekre! Miért? Azért, mert aratás után a rizsszalmát nagy bálákban szárítják a rizsföldeken (takarmánynak szarvasmarhák számára). Bár a patkányok otthonterülete átmenetileg 67 százalékkal csökkent, és a portyáik is rövidebbek lettek mintegy 35 százalékkal, átlagosan 367 méterrel odébb költöztek, hogy jobban kihasználják a másutt kínálkozó lehetőségeket!

Tehát még egyszer, ha eddig nem lett volna teljesen nyilvánvaló: az aratás nem okozta patkányok ezreinek halálát, de még patkányok százainak vagy tucatjainak a halálát sem. Mi több, bár az aratás növeli a természetes predáció kockázatát, a vizsgálathoz meggyűrűzött patkányok közül történetesen egy sem esett ragadozóknak áldozatul. A mezei pockokkal ellentétben ezek a patkányok még két vagy három hétig a mezőgazdasági területen maradtak, ahelyett hogy másutt kerestek volna menedéket.

Mi a helyzet az újszülöttekkel?

Még ha elfogadjuk is, hogy a vadon élő kis termetű állatokban a mezőgazdasági gépek nem nagyon tesznek kárt, s hogy ezek az állatok képesek alkalmazkodni a növénytakaró eltűnéséből adódó veszélyekhez, vajon nem kell-e aggódnunk az újszülött egerek miatt? „Mikor esik már meg a vegánok szíve a vak és magatehetetlen egérbébiken?”

Az mondjuk furcsa, hogy ha valakinek vérzik a szíve az újszülött egerekért, miért nem mutat hasonló együttérzést a tojásból épp kibújt, a tojásiparban darálókba küldött kiscsirkék iránt, vagy a tejipar áldozatai, a hím borjak iránt. A vegánok számára minden egyes kisegér halála tragédia. A probléma az, hogy a húsipar és annak szószólói ezeket a veszteségeket a vegán életmód hiteltelenítésére próbálják felhasználni.5 Ezért tehát, miközben elismerem, hogy egyetlen újszülött egér halála is fájdalmas veszteség, szeretném a dolgot tágabb perspektívába helyezni.

A rágcsálók átlagos élettartama általában 12 hónap és 36 hónap közé esik, és fajtól függően változó (a kisebb termetű fajok rövidebb életűek). Az újszülöttek általában 3 hetes korukig szopnak, majd elhagyják a fészküket, és a kortársaikkal verődnek csoportokba, mielőtt szétszélednének. Ha a teljes élettartamukat 15 hónapnak (60 hétnek) vesszük, akkor egy újszülött rágcsáló az élete 5 százalékában szorul rá a szülei nyújtotta táplálékra és védelemre. Ezzel szemben az ember 15 éves koráig függ a szüleitől (és a társadalomtól), vagyis az élete 20 százalékában, ha 75 éves élettartammal számolunk. Vagy vegyük az elefántokat, akik szintén életük 20 százalékában élvezik anyjuk óvó gondoskodását. Az oroszlánokat 3 éves korukig látja el élelemmel az anyjuk, a nagynénik segítségével – ez az élettartamuk mintegy 16–20 százaléka. Más szóval, egészen rendkívüli, hogy a rágcsálók az életük 95%-ában képesek gondoskodni magukról. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor a kombájn fenyegetően megindul egy picurka törpeegér felé, az egér 95 százalékos eséllyel nem vakon és magatehetetlenül várja a végzetét.

Egy kis matek: a hús több egér és madár életébe kerül!

Az állattartásról a többségnek idilli réteken legelésző tehenek jutnak eszébe, amint ráérősen rágcsálják a puha zöld füvet, szaglásszák a havasi gyopárt, miközben méztől ittas méhek zümmögése tölti be a levegőt. Sokan hiszik azt, hogy bár a nagyüzemi állattartás csúf realitás „egyes” állatoknak, az ő asztalukra került húshoz nincs köze. Kevés húsevőnek van sejtelme a szemes takarmányon alapuló állattartás valóságos méreteiről. Globális összesítésben a szarvasmarhák 91 százalékát szemes takarmánnyal etetik, imigyen szól a FAO.6 Az ipari országokban, így az Egyesült Államokban pedig a tehenek 97%-a él szemes takarmányon, tehát majdnem az összes.7 Más szóval, aki húst eszik, az jó eséllyel szemes terményen tartott állat húsát eszi, még akkor is, ha a csomagoláson azt látja, hogy „legeltetésből” vagy „szabad tartásból” származik.

Márpedig a szemes takarmányon alapuló állattartás – vagyis csaknem a teljes állattartó ágazat – nyilvánvalóan ugyanolyan veszélyeknek teszi ki a mezőgazdasági területek vadon élő kisállatait, mint ha közvetlenül emberi fogyasztásra termesztenének növényeket ugyanazokon a területeken. Globálisan a szemes termények 40 százalékát a mezőgazdasági állatállomány fogyasztja el. Az Egyesült Államokban 70 százalék fölött van ez az arányszám, és egyes országokban még ennél is magasabb. Ha tehát úgy hangzik a vegánokkal szembeszegezett vád, hogy „az aratás halálos ítélet a szegény ártatlan egerekre, ezért a vegánok rágcsálógyilkosok”, akkor mutassunk rá, hogy húsipar nélkül kevesebb mint harmadannyian halnának meg a termőföldek vadon élő rágcsálói közül. Aki nem hiszi, kapjon elő egy számológépet.

Legelői idill egérszemmel

Vannak, akik a „szabad tartású” vagy más hasonló jelzőkkel kínált húsárut keresik, még akkor is, ha az ilyen hús drágább. Őszintén hisznek abban, hogy a legeltetett állatok húsának fogyasztása a környezetünk szempontjából jobb dolog. Tegyük fel, hogy te, kedves olvasóm, az ilyen lelkiismeretes húsevők közé tartozol, és csak szabad tartásból származó marhahúst eszel. Mit gondolsz, azokon a legelőkön az összes egér, pocok, pocoknyúl, versenyegér, prérikutya és tukó tökéletes biztonságban éli az életét? Mert a húsipar ezt a hazugságot szeretné lenyomni a torkunkon. Valójában a legelés ugyanolyan következményekkel jár, mint a kaszálás vagy a kombájnos aratás: a magas, buja fűből alig marad valami. A kutatások azt mutatják, hogy a legelők kisállatai még inkább ki vannak téve a ragadozóknak, mert – a termőföldekkel ellentétben – a legelők körül nincsenek erdős területek, ahol meghúzhatnák magukat.

Egy amerikai vizsgálatban a legelőkön élő szürkefarkú pockokat tanulmányozták. Kiderült, hogy az egyedszámuk több mint 50 százalékkal csökkent a fű lekaszálása vagy lelegelése után.8 Mennyi halott és eltűnt pocok! Akik nem haltak meg, azok is szenvedtek a társas kötelékek megszakadása miatt, és terhes nőstényeknek kellett elhagyniuk a lakóhelyüket. Más vizsgálatok is arra hívták fel a figyelmet, hogy a legelés feldúlja a legelők békésnek látszó életközösségeit. És hogy ne csak az én szavam adja ennek az állításnak a hitelét, íme néhány terepvizsgálat következtetései.

„A nagy termetű növényevő állatok ugyanazt a növényzetet fogyasztják, mint sok rágcsáló, versengés alakulhat ki köztük az erőforrásokért. A legelő állatok lerágják és letiporják a növényzetet, ezzel csökken a növénytakaró magassága és sűrűsége, kárt tehetnek a fészkekben, és a kisemlősök védtelenebbek lesznek a ragadozókkal szemben. A felsorolt tényezők mind csökkenthetik a fajdiverzitást.”
Froeschke és Matthee, 20149

„Bár a baglyok kimondottan keresik az olyan területeket, ahol ritka a növényzet, ha egy egész legelő átalakul az intenzív legeltetés miatt, az megtizedeli a kisemlősöket.”
Marsh et al., 201410

„A [legeltetésre nem használt] területen 45 százalékkal több fű nőtt, méghozzá viszonylag heterogén fajösszetételű fű, és szignifikánsan több volt a növény, mint a legelőn legeltetés után. … Különböző vizsgálatok kimutatták, hogy a legeltetés beszüntetése akár a fás szárú növények növekedését is felgyorsíthatja az Egyesült Államok délnyugati részén. … Több, a legeltetés alatt álló területeken nagyobb egyedszámban előforduló faj jól jelezheti a sivatagosodást. … Összességében, úgy tűnt, a legeltetés a madaraknak kedvez a rágcsálókkal szemben.”
Bock et al., 198411

„Jóllehet a marhalegeltetés viszonylag rövid múltra tekint vissza a vizsgált térségben, úgy látszik, a szarvasmarhák miatt máris megváltozott a növényzet összetétele a legelésnek leginkább kitett területeken. A teljes növénytakaró magasabb maradt azokon a helyeken, ahol történetileg kevéssé volt intenzív a legeltetés.”
Frank et al., 201312

Az állattenyésztők pusztítják a vadon élő állatokat

Ha érzékenyebb vagy az átlagnál, bal lábbal keltél, vagy könnyen felkavarodik a gyomrod, inkább ne olvasd el ezt a részt. Azt biztosan tudod, mi szokott történni olyankor, amikor valamilyen érdekcsoport lobbizni kezd a kormánynál azért, hogy fordítsanak közpénzeket – adófizetői pénzeket – az ő érdekeiknek megfelelő célokra. Nyilván tudatában vagy annak is, hogy hová juttatta a világgazdaságot a bankok kisegítése. És hogy az olajvállalatok megússzák egy ejnyebejnyével, ha tönkretesznek egy tengeri ökoszisztémát. Vagy hogy miként hátráltatta az elektromos autók fejlesztését a hagyományos autóipar. Vagy hogy az ipari lobbik dollármilliárdokat költöttek (a médián és politikusokon keresztül) arra, hogy zavart keltsenek a közvéleményben a klímaváltozás tagadhatatlan realitása körül.

Azt viszont nem biztos, hogy tudod, hogy vadon élő állatok micsoda tömegben halnak meg az állattenyésztők kedvéért. Persze sokan ismerjük a nagyüzemi állattenyésztés és a vágóhidak kegyetlen valóságát, vagy a marhatenyésztők által az amazóniai erdőkben tett károkat, az összefüggést az óceánok halainak tömeges kitermelése és az állattenyésztés között. Én azonban most azokról a vadon élő állatokról beszélek, akiket kifejezetten az állattenyésztők akaratából pusztítanak el, akkor is, ha soha egyetlen jószágban sem tettek kárt.

A világ minden tájáról hozhatnék példákat. Amerikában és Kanadában rutinszerűen mérgezik, csapdázzák vagy helikopterről lövik a farkasokat és prérifarkasokat, mert lecsípnek valamicskét a farmerek profitjából; a prérikutyákat, mert eszik a füvet; a ludakat a fészkeik és az ürülékük miatt, vagy mert versengenek az élelemért a legelő állatokkal. Nagy-Britanniában tizedelik például a borzokat, mert nélkülük a tejtermelők állítólag nagyobb hasznot tehetnének zsebre. Ausztráliában az elmúlt 20 évben csaknem 90 millió kengurut és kisebb termetű wallaby kengurut öltek meg azzal az indokkal, hogy „járványszerűen terjeszkednek” (és én még azt hittem, hogy abban az országban a birkák és a szarvasmarhák a kívülről behurcolt invazív fajok). Az ilyen esetek gyakran feltűnnek a petíciókban, tüntetések transzparensein vagy a közösségi média posztjaiban, de hiába tűnnek fel, ebből nem látszik, hogy milyen elképesztő méretekben pusztítják a vadon élő állatokat akár a kormányzati szervek is, titokban, a mi adónkból, magáncégek és magánszemélyek javára, hogy még egy kicsivel több profithoz jussanak. Gázzal mérgezik meg vagy acél csapdákkal ejtik el őket, a megcsonkított állatokat hagyják éhen pusztulni, kutyákkal tépetnek szét élő vadakat, élve temetik be őket az odúikba, fészkeikbe, helikopterről lövik őket, még foszforbombákat is bevetnek magatehetetlen kölyökállatokkal szemben. Százával pusztulnak el.

És ezt nem csak én állítom. Nézzük, mit mondanak a vadon élő állatok 2014-ben véghez vitt pusztításáról a neve szerint a vadvilág szolgálatában álló Wildlife Services bárki számára hozzáférhető adatai. Az állattenyésztő lobbi kívánságára az USA Mezőgazdasági Minisztériuma mintegy 322 farkast, 580 fekete medvét, 800 hiúzt, 61 700 prérifarkast (425 odút lerombolva), 5500 szarvast, 300 borzot, 2950 rókát, 8600 tasakospatkányt (1162 vackot lerombolva) és 16 000 prérikutyát (73 560 odút lerombolva) ölt meg ebben az egy évben. E tömeges mészárlás mellett szisztematikusan elpusztítottak 22 500 hódot, 325 000 feketerigót, 4000 kardinálispintyet, 730 macskát, 2090 guvatot, 16 560 kárókatonát, 542 231 gulyajárót, 20 600 varjút és hollót, 112 200 galambot és gerlét, 6400 frankolint, 21 400 ludat, 100 730 csirögét, 800 mezei nyulat, 2560 mormotát (1600 odút lerombolva), 5500 bűzösborzot (30 vackot lerombolva) és 5000 keselyűt. Összességében 2 713 570 vadon élő állat halt meg, 79 845 maradt fészek/odú nélkül és több mint 27 632 200 állat veszítette el a territóriumát vagy az otthonterületét az állattenyésztés miatt. Ismétlem: egyetlen esztendő leforgása alatt.

És mindezek dacára az állattenyésztők bértollnokai azt hajtogatják, hogy sok egér hal meg a vegánok táplálkozási szokásai miatt…

Záró gondolatok

A vegán étrend etikai költségeivel kapcsolatos vita sok szempontból tükörképe a klímaváltozás körüli véleménykülönbségeknek. A terepvizsgálatok és az ellenőrzött körülmények között végzett kísérletek csaknem valamennyi eredménye egyértelműen azt mutatja, hogy az éghajlat jelentősen változik, méghozzá az emberi tevékenység következtében. Ezzel mit sem törődve az ipari érdekkörök hirdetések, fizetett közlemények, felbérelt „szakértők” és sajtóközleményekben újratálalt blogposztok segítségével megkomponáltak, meghangszereltek egy vitát. Nem számít nekik, hogy igazuk van-e, egy alternatív narratíva felépítése a céljuk, hogy a vevőik, az átlagemberek fejében elvessék a kétely magvait. Így aztán az átlagember számára a klímaváltozás bizonyítatlan vagy jótékony hatású, az evolúció „puszta teória”, és a vegánok arrogáns, képmutató népség.

A ködösítésért egyfelől a cégek pénzéhsége felelős, egy egész iparág, amely fenn akarja tartani a status quót. Másfelől lelkesen támogatja a húsfogyasztók egy része – hétköznapi emberek, akik nem óhajtják felülvizsgálni az életmódbeli döntéseiket, nem akarnak a változás része lenni; azt szeretnék, ha mindig nekik lenne igazuk, és fenyegetést látnak mindenben, ami megkérdőjelezi az előfeltevéseiket, szokásaikat, gondolkodási mintáikat.

És aztán ott vannak az olyan cikkek, mint a Mike Archeré. Különös (vagy nem is olyan különös) módon ezek az írások idézetek és forrásmegjelölések nélkül engednek meg maguknak igencsak bizarr állításokat. Szóhasználatuk, kiemeléseik, címeik mintha mind azt céloznák, hogy felpaprikázzák és meggondolatlan érzelmi reakciókba hajszolják bele a vegánokat. Mike Archer paleontológus, aki – a dohányipar és a Big Oil érdekében lobbizó fizikushoz, S. Fred Singerhez hasonlóan – számára kissé idegen területre tévedt. Egyik posztját a Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutatási Szervezet (Commonwealth Scientific and Industrial Research Organisation, CSIRO) által alapított The Conversation számára írta, a CSIRO pedig szoros kapcsolatban áll az állattenyésztők szervezeteivel. Bár a hivatalos kapcsolatot tagadják, ezt nehéz komolyan venni. A véletlen fintora, hogy Archer szakmai munkásságának fókuszában az erszényesfarkas, más néven tasmániai tigris klónozással történő „felélesztése” állt: egy olyan fajé, amelyiknek éppen az ausztráliai állattenyésztés felvirágzása pecsételte meg a sorsát. Mosolyoghatnánk a dolgon, ha nem lenne olyan szomorú.

Társadalmi méretekben változást elérni nehéz, még akkor is, ha túlnyomóan pozitív változásról van szó. Érzelmi lények vagyunk, fogyasztási döntéseinket szokásaink és kulturális beidegződéseink vezérlik, nem pedig a jól felfogott érdekeink. Mindemellett szabadon és közérthetően meg kell osztanunk egyással az információinkat, abban a reményben, hogy a józan ész végül győzedelmeskedik az egók mohósága – „mindig nekem legyen igazam!” – fölött. Ehhez pedig azt a rosszindulatú hazugságot, mely szerint a vegánok több állat halálát okozzák, mint a húsevők, szét kell zúznunk, ahányszor csak felüti a fejét.

Az előzmények

Stephen Davis professzor 2003-as cikke lényegében azt állította, hogy a növénytermesztési technikák, például az aratás, hektáronként több állatot pusztítanak el, mint például a legelésző szarvasmarhák, vagyis nagy termetű növényevőkkel táplálkozni (ő a marhákat ajánlotta, és nem az elefántokat vagy a lovakat) etikusabb döntés, mint növényeket termeszteni.A Zene volt ez a húsiparban érdekeltek füleinek, és széltében-hosszában terjesztették a hírt, dacára annak, hogy a leghatározottabb cáfolat már a cikk megjelenésének évében megszületett. Egyrészt, Davis állítását nem alapozta meg semmiféle terepvizsgálat. Mazsolázott az elképzeléseibe illő adatok közül, és elvégzett néhány elemi számítást. Kontrollált vizsgálatok nélkül kijelentette, hogy a legeltetés csak feleannyi vadon élő állat halálát okozza hektáronként, mint a növénytermesztés. Ha elfogadnánk ezt a tételt, Davisnek akkor sem lenne igaza, mert adott fehérjemennyiséget kukorica- vagy szójatermesztéssel tized-akkora területen lehet előállítani, mint szarvasmarhák legeltetésével. Részletes cáfolatában Gaverick Matheny kifejti, hogy még ha Davis adatait vesszük is alapul, egy átlagos vegán ember étrendje évi 0,3 állat életébe kerül (azaz egy vadon élő állat életébe 3 évenként), míg a mindenevő, aki „etikusan” termelt, legeltetésből származó marhahúst eszik, átlagosan 1,5 vadon élő állat halálát okozza évente.B Nem beszélve arról, hogy a húsevők asztalára legtöbbször szemes terménnyel hizlalt állatok húsa kerül.

 

Felhasznált irodalom:

  1. Tew TE, Macdonald DW. The effects of harvest on arable wood mice Apodemus sylvaticus. Biological Conservation 1993;65(3):279–283, http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/000632079390060E
  2. Cavia R, Villafañe IEG, Cittadino EA, Bilenca DN, Miño MH, Busch M. Effects of cereal harvest on abundance and spatial distribution of the rodent Akodon azarae in central Argentina. Agriculture, Ecosystems & Environment 2005;107(1):95–99, http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0167880904002944
  3. Jacob J, Hempel N. Effects of farming practices on spatial behaviour of common voles. Journal of Ethology 2003;21(1):45–50, http://link.springer.com/article/10.1007/s10164-002-0073-8#page-1
  4. Jacob J, Nolte D, Hartono R. Pre-and post-harvest movements of female rice-field rats in West Javanese rice fields. 2003, http://digitalcommons.unl.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1249&context=icwdm_usdanwrc
  5. Ez a morális ekvivalencia néven ismert logikai hiba: https://rationalwiki.org/wiki/Moral_equivalence
  6. De Haan C, Steinfeld H, Blackburn H. Livestock & the environment: Finding a balance. Rome, Italy: European Commission Directorate-General for Development, Development Policy Sustainable Development and Natural Resources, 1997, http://www.fao.org/docrep/X5303E/x5303e00.htm#Contents
  7. A National Resources Defense Council adatai, http://www.nrdc.org/food/better-beef-production/feedlot-operations.asp
  8. Edge WD, Wolff JO, Carey RL. Density-dependent responses of gray-tailed voles to mowing. The Journal of Wildlife Management, 1995;245–251, http://www.jstor.org/stable/3808937?seq=1#page_scan_tab_contents
  9. Froeschke G, Matthee S. Landscape characteristics influence helminth infestations in a peri-domestic rodent-implications for possible zoonotic disease. Parasites & Vectors 2014;7(1):1–13, http://www.biomedcentral.com/content/pdf/1756-3305-7-393.pdf
  10. Marsh A, Wellicome TI, Bayne E. Influence of vegetation on the nocturnal foraging behaviors and vertebrate prey capture by endangered burrowing owls. Avian Conservation and Ecology 2014;9(1):2, http://www.researchgate.net/profile/Troy_Wellicome/publication/260634860_Influence_of_Vegetation_on_the_Nocturnal_Foraging_Behaviors_and_Vertebrate_Prey_Capture_by_Endangered_Burrowing_Owls/links/0046353aba61a2ffcb000000.pdf
  11. Bock CE, Bock JH, Kenney WR, Hawthorne VM. Responses of birds, rodents, and vegetation to livestock exclosure in a semidesert grassland site. Journal of Range Management 1984;37:239–242, https://journals.uair.arizona.edu/index.php/jrm/article/view/7711/7323
  12. Frank AS, Dickman CR, Wardle GM, Greenville AC. Interactions of grazing history, cattle removal and time since rain drive divergent short-term responses by desert biota. 2013, http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3713037/

(A) Davis SL. The least harm principle may require that humans consume a diet containing large herbivores, not a vegan diet. Journal of Agricultural and Environmental Ethics 2003;16(4):387–394, https://www.morehouse.edu/facstaff/nnobis/papers/Davis-LeastHarm.htm

(B) Matheny G. Least harm: A defense of vegetarianism from Steven Davis’s omnivorous proposal. Journal of Agricultural and Environmental Ethics 2003;16(5):505–511, http://fewd.univie.ac.at/fileadmin/user_upload/inst_ethik_wiss_dialog/Matheny__G._2003_Defense_of_Veg__in_J._Agric_Ethics.pdf

 

Anupam Katkar írását fordította: Garai Attila