Válaszúthoz érkeztem (A tofu nem sír)

Középiskolás éveim alatt az egész családom vegetáriánus volt a Testkontroll című könyv hatására. Két dologra emlékszem ebből az időszakból ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy a kémiát és a történelmet leszámítva az osztály legjobb tanulói között voltam. Töriből végül ötösre érettségiztem, kémiát viszont szerencsére csak két évig kellett tanulnom, lévén közgazdasági szakközépiskolába jártam. Ezt csak azért emelem ki, mert a húsmentes étrendtől ódzkodóknak gyakran az a félelme (kifogása?), hogy hanyatlik a szellemi és/vagy fizikai teljesítményük mértéke. A másik, hogy a sulibüfében jóformán egyedül a kakaós csiga volt számomra opció. Ezért otthonról hozott szendvicsekkel oldottam meg a napközbeni étkezést, ez már akkor sem volt igazából akadály.

Egy idő után a családunk étrendje visszaalakult hagyományossá. De nem sokkal később, amikor már saját háztartást vezettem, egyre erősebb lett bennem az az érzés, hogy nem szeretném, ha miattam mészárolnának le állatokat, ezért újra vegetáriánus lettem. Ez a motiváció elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy közel tíz évig kitartsak ezen elhatározásom mellett. Ezután azonban történt valami…

5 évvel ezelőtt életem egyik legnagyobb kalandjára készültem a gyerekkori legjobb barátnőmmel: egy hathetes utazásra indultunk Ausztráliába és Új-Zélandra, hogy kicsit elvonuljunk a megszokott hétköznapoktól, kicsit világot lássunk. Hátizsákos turistaként saját magunk szerveztünk meg mindent egyes kilométert. Tünde intézte a repülőutakat, és feltette nekem a kérdést: vegetáriánus ételt kérek, vagy vegánt? Visszakérdeztem: oké, mi az a vegán? Tojás és tejtermék sincs benne – felelte ő.

Válaszúthoz érkeztem. A sajtot imádtam, a tojást utáltam. Ugyanis viszonylag fiatalon ráébredtem, hogy a tojás tulajdonképpen micsoda, és elszörnyedtem, hogy eddig ezt megettem. Nem fért a fejembe, hogyan képesek az emberek a tojást használni élelmiszerként, mindenesetre én kerültem a fogyasztását, amennyire lehetséges volt. A sajttal, tejföllel és persze a tejjel viszont úgy voltam, hogy az úgy nagyjából rendben van, meg azért nem kell megölni a teheneket, hogy hozzájussunk a tejtermékekhez. Egyfajta burokban éltem, nem foglalkoztam a részletekkel. Azért valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy talán a tejet sem feltétlenül jófejség elvenni a tehenektől, de a sajtfüggőségem nagyon sokáig elnyomta ezt a sejtelmemet.

A lényeg, hogy a tojás-irtózatom kerekedett felül: a vegán menü mellett döntöttem. Azért sebtében rákerestem, hogy mit is jelent ez tulajdonképpen. És ekkor megnyílt egy kapu egy másik dimenzióba. Áradt felém a rengeteg új ismeret, miszerint nemcsak az étrend lehet vegán, hanem a tisztálkodási és kozmetikai szerek is, valamint a szórakozás (cirkusz, állatkert, lovaglás, stb. elkerülése). A szőrme: nemcsak bunda készülhet állati szőrből, hanem a kapucnik és sapkák bojtja is, sőt, műszempilla (szerencsére ez engem nem érint). A bőr: ez valahol magától értetődő, mégis mennyire közömbösek vagyunk egy-egy bőr öv vagy cipő megvásárlásakor, használatakor. Erdőirtások: az állattenyésztő ágazat kiszolgálásához felfoghatatlan mennyiségű területet tarolunk le, hogy takarmányt termeljünk rajta – állatoknak, akiket aztán az emberek megesznek. Közben ugyanezekben az országokban a legnagyobb az éhezés. Túlhalászat: kifosztjuk a tengereket, óceánokat, mértéktelenül halászunk, és ennek beláthatatlan következményei lesznek az ökoszisztémára és a bolygóra nézve… Nehéz volt mindezt befogadni, és ez jóformán még csak a jéghegy csúcsa.

Segítség! Merre van az igazság?

A lovaglás azért volt különösen érdekes számomra, mert gyerekkorom óta odavagyok a lovakért, és hosszú évekig jártam lovardába. Sőt, saját lovakat is adtam-vettem. Egy bizonyos ló azonban teljesen megváltoztatta az állatokhoz való hozzáállásomat. Ő Titán, egy 26 éves, mentett öregúr. Valójában születése óta ismerem őt, de 13 éves korában döntöttem úgy, hogy magamhoz veszem. Ez egy külön történet, de a lényege az, hogy rémes állapotban volt, amikor ennyi idősen újra találkoztam vele. Megtudtam, hogy árulják, de senkinek nem kellett (ami egyáltalán nem csoda – csontsovány volt és kelletlen, kezelhetetlen, jóformán egy fillért nem ért). Hozzám került, kikupálódott, és én boldogan jártam vele terepre, túrákra. Éveken át bértartásban volt, aztán amikor úgy alakultak a körülmények, hazaköltöztettem a saját udvarunkba. Ekkor fonódott annyival szorosabbra a kapcsolatunk, miközben nemcsak lovagoltam, hanem mindennap gondoztam is őt, hogy szép lassan átformálódott bennem mindaz, amit addig a lovakkal kapcsolatban gondoltam. Kezdtem úgy tekinteni rá, mint egy önálló döntési akarattal rendelkező lényre, és ebbe a képbe sehogy se fért bele az, hogy amikor én úgy gondolom, akkor felpakolom rá a felszerelést, a hátára pattanok, és onnan parancsolok neki. Meglehetősen hosszú folyamat volt ez, de mire a veganizmus – mint állatjogi mozgalom – létezésének a híre egyáltalán eljutott hozzám, addigra Titánt már bő két éve nem lovagoltam. Ugyanúgy gondoztam tovább és eszembe sem jutott eladni őt. Megfogadtam, hogy élete végéig gondoskodni fogok róla, és ez a mai napig is így van.

Most már nem otthon lakik, hanem egy szuper kis tanyán él, és egy nagyon lelkiismeretes, kedves barátnőm, Edina viseli gondját. Lehetőség szerint gyakran látogatom Titánt, és semmi hiányérzetem nincs amiatt, hogy nem ülök többé a hátára. A legjobb az egészben, hogy úgy érzem, ő is pozitív irányban változott a döntésem miatt. Egész más úgy gondoskodni valakiről, hogy nem vársz tőle cserébe semmit. Akárcsak egy kutya vagy egy macska, egy ló is elképzelhető olyan társállatként, akit nem használsz a saját céljaid és kedved szerint, hanem egyszerűen csak szereted őt. (Fotó: Mráz Edina)

Visszatérve az utazásra, a Brisbane-be tartó repülőn ettem életemben először – és akkor még azt hittem, hogy utoljára – tofut. Fúj, hát ez az a híres tofu, amiért annyian oda vannak? Nyers volt és gumiszerű, az állaga borzalmas, az íze semmilyen. Ma már tudom, hogy az ízletes tofu titka az elkészítésben rejlik.

Pofonegyszerű a dolog, csak a légitársaság ezt valószínűleg nem tudta. Ha sima fehérlisztet összekeverek vízzel és azt próbálom megetetni valakivel, valószínűleg a fejemre borítja a tányért. De ha ugyanezt a masszát megtiszteled némi sóval és esetleg egy kis fűszerrel, valamint ropogósra sütöd, akkor mennyei eledelt tudsz készíteni belőle. Ugyanígy van ez a tofuval. Szóval pár hónappal a repülős incidens után én is tofu-rajongóvá váltam.

Az utazás során még rácsodálkozhattam arra, hogy a világon szinte mindenhol máshol magától értetődő volt, hogy léteznek vegánok, és létezik növényi étrend. Akkor még kombináltam az ételeimet sajttal (főleg a szendvicseket, hiszen ez volt a legpraktikusabb ennivaló a vándorlásunk alatt), mivel semmi gyakorlatom nem volt a sajtmentes étrendben, és nem is ez volt a legalkalmasabb időszak arra, hogy kísérletezzek. Ettől függetlenül persze nagyon sok újdonsággal találkoztam az utunk során, és nyilvánvalóan élményekkel és tudással gazdagabban tértem haza az ételek terén is.

Vegán zászló a Városliget járdáján

Itthon még hónapokig eltelített a rengeteg látvány és esemény, amit láttam és átéltem. Ahogy ezek feltöltöttek, egy ideig nem fért bele újabb kihívás az életembe. Azonban egy másik gyerekkori barátnőm, Ildi elkezdett követni egy Vegán Állatvédelem nevű oldalt a Facebookon. Ahogy ő időnként azokra a posztokra reagált, néha a saját idővonalamon is felbukkantak. Lassan visszakúszott a gondolataimba a vegán szó és egyre többször foglalkoztatott, így hát a tél elmúltával végre rászántam magam, hogy alaposabban elmélyüljek a témában.

Ugyanezzel az oldallal kezdtem, és nem bántam meg. Bonifert Anna Miért vegán? című kiskönyvét jóformán egyetlen ebédidő alatt kiolvastam az akkori munkahelyem étkezőjében. Leginkább a tejiparról szóló fejezet ütött szíven. Attól a naptól fogva nem vásároltam semmilyen tejterméket. Nagy szó ez, mert mint említettem a sajt függőségi mértékben a mindennapi ételeim része volt. De amit olvastam, megdöbbentett. Hogy lehettem ilyen vak? Miért nem hallgattam a belső hangra, ami évek óta súgta, hogy valami nem stimmel a tejjel? Hogyan gondolhattam, hogy áldozatok nélkül működhet ez a hatalmas, állatokat használó iparág? Nem tudom szavakkal leírni, milyen érzések kavarogtak akkor bennem. Talán már felidézni sem tudom, de nem is akarom, mert arra emlékszem, hogy az egy nagyon nehéz időszak volt az életemben. Fenekestül felforgatták az új ismeretek a világnézetemet, és bár több szálon korábban már akaratlanul is eljutottam azokra a következtetésekre, amiket akkor ebben a könyvben olvastam, csak abban a pillanatban állt össze teljessé a kép. Állandóan az jutott eszembe, hogy soha nem tennék olyat mással (állatokkal sem), amit magamnak nem kívánnék. Magamba néztem, és úgy döntöttem, hogy ilyen áron nem kell több állati eredetű étel. Sem sajt, sem méz, sem gumicukor. Azt hiszem, a méz is megér egy külön bekezdést…

BOYcott-tal. Én neveztem el őt így, mert egyébként csak egy szám volt a neve.

Egy ismerősömhöz mentem el személyesen a saját tanyájára, ahol a párja méhészkedett. Azért mentem, hogy igazi akácmézet vásároljak. Nagy mézfogyasztó voltam, de megingott a bizalmam a boltokban kapható termékekkel szemben, így kapóra jött az ismeretség, ahol még némi engedményre is számíthattam. Az ismerősöm körbevezetett a tanyáján. Nem sok kaptárral dolgoztak, takaros volt minden, úgy éreztem, ez az, végre jó helyen járok! Ekkor kezembe nyomta az üveget, csurig töltve mézzel. Nézegettem, és láttam, hogy úszkál benne ez meg az. Kérdő tekintetemre elmondta, hogy ez járulékos veszteség. A pergetésnél óhatatlanul belekerül néhány méhtestrész a mézbe, azoknak a lábacskái, szárnyai, akik benne maradtak a keretben. És hiába szűrik át, van, ami átmegy a rostán. De – tette hozzá bátorítóan – erről legalább biztosan tudhatod, hogy házi mézet vettél. Köszöntem szépen, hazavittem az üveg mézet és soha nem fogyasztottam el. És azóta sem vettem újabb adagot. Nem feltétlenül az undor miatt (bár van olyan ismerősöm, akinek a sztori mesélése közben érthető módon kiült az arcára a fintor és leteremtett, hogy hát dehogynem, ne legyen már benne láb vagy bármilyen testrész!), hanem az elv miatt. Ekkorra már eljutottam arra a szintre, hogy még egy ilyen apró élőlénynek sem akartam szándékosan (!) ártani. Tudom, bele lehetne ebbe kötni, hogy mennyi mindenről nem is sejtem, például amikor a füvön sétálok, mennyi hangyát taposok el, vagy amikor a gabonát kaszálják, mennyi pocok vagy őz esik áldozatul. De számomra ez mégsem elég indok arra, hogy tovább fizessek a mézért, egy közvetlen állathasználatért, amikor pontosan tisztában vagyok azzal, hogy milyen áron kerül a konyhámba – és itt most nem a forintjaimra gondolok.

Ez a szervezet, a Vegán Állatvédelem Egyesület akkoriban havonta rendezett Kezdő Vegán Klubot Galgóczi Dóra (írónő, természetgyógyász, természetesen vegán) vezetésével. Nagyából a könyv olvasása után 1 héttel volt esedékes a következő kezdő klub. Nem sokat gondolkodtam rajta, hogy ott van-e a helyem. Tudtam, hogy egy új élet veszi most kezdetét, és tudtam, hogy ez segítség nélkül nekem nem fog menni. Ismerem magam, bármennyire zárkózott típus vagyok alapvetően, most szükségem volt új ismeretségekre, új segítőkre, hogy az útmutatásukkal boldoguljak. Kapóra jött az esemény, ami meghatározó volt számomra minden szempontból. Dóri ugyanis azon a hétvégén nem tudott eljönni a klubra, így megkért egy másik önkéntest, hogy helyettesítse őt.

Ő volt Beda Szabi, akiről akkor még fogalmam sem volt, hogy kicsoda, pedig én is futónak tartottam magam, de nem mozogtam olyan körökben, hogy ez magától értetődő legyen számomra. Ha rajta múlik, nem is derült volna ki, hiszen közismerten szerény, de a többiek elejtettek olyan mondatokat, amikből azt hallottam ki, hogy nem hétköznapi emberbe botlottam. Nagyon hasznos infókat kaptam a klubon a résztvevőktől, és igazán jókat beszélgettünk. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és végre elhittem, hogy meg tudom valósítani, amit elhatároztam, meg tudom változtatni a szokásaimat, hogy jobbá tegyem ezt a világot.

Nem mellesleg megdobbant a szívem, és úgy éreztem, hogy az óvatos érdeklődés kölcsönös. Hazaérve természetesen egyből a keresőnek estem, és amit találtam, attól elsápadtam. Világbajnok…?? Ó te jó ég. Mit is akarhatna tőlem egy világbajnok? Ugyanakkor eltöprengtem: vegánként lett szenior Európa- és Világbajnok maratoni távon. Akkor valamit tényleg tudhat… Ekkor kezdtem el megnyugodni afelől, hogy vegánként fizikailag sem szenvedek majd semmiben hiányt.

Teltek a hetek, jött a piknikszezon, és az Egyesület ezt a lehetőséget is megragadja, hogy közösséget építsen, segítse a kezdőket és az érdeklődőket. Anna előadásokat, filmklubokat is szervezett, azokra is elmentem. Az egyik ilyen filmklubon elmondtam Annának, hogy nagyon szeretnék segíteni ezeknek a programoknak a szervezésében, vagy bármiben, amiben csak lehetséges. Valójában már februárban (a könyv olvasását követően azonnal) írtam egy üzenetet, amiben önkéntesnek jelentkeztem, de arra akkor nem érkezett válasz. Ezúttal viszont lelkes fogadtatásban részesült a felajánlásom, azóta pedig tagja is vagyok az Egyesületnek. Talán most már bevallhatom: nyilván az is motivált, hogy Szabi társaságában önkénteskedhetek. De ügyeskedésre nem volt szükség, egyszer csak üzenetet kaptam tőle, hogy van-e kedvem részt venni vele a CEU tüntetésen. Azt hittem, elájulok… Randira hívott! Nem untatnám öncélúan a kedves Olvasót a romantikával, de ez a randi minden volt, csak hétköznapi nem. Ugyanis váratlanul részt vett rajta (legalábbis az elején) Szerdahelyi Péter is, aki nem csak Szabi csapattársa a Sashegyi Gepárdok futóklubban, hanem egyben a csapat legkiválóbb vegán palacsinta beszállítója is. Péter a tüntetésre (azaz a mi első randinkra) hozott két hatalmas tál palacsintát csupa növényi alapanyagból. Ez azért fontos, mert ennek köszönhetően viszonylag hamar leomlott az a félelemből épült fal a fejemben, amelyikre azt firkálták a nem-vegánok rikító színű festékszóróval, hogy csupán növényi összetevőkből lehetetlen FINOM palacsintát sütni. És azóta többször bebizonyosodott már, hogy semmi sem lehetetlen. Az addig ismert kép a táplálkozásról darabjaira hullott.

A 2019-es Vegán Palacsinta Bajnokságon – már szervezőként. (Fotó: Mráz Edina)

Legalább kétféle módon élhetsz növényi étrenden. Egyszerűen kihagyod vagy valamivel egy az egyben pótolod azt, amit nem szeretnél megenni, de ami amúgy elvileg kellene ahhoz az ételhez, amit szeretnél elkészíteni. Vagy: fejest ugrasz a mélyvízbe és olyan világ tárul fel a szemed előtt, amit addig a vízfelszín tükre eltakart előled. Több száz, addig ismeretlen – és nem feltétlenül egzotikus vagy drága – alapanyag és fűszer kerül a látóteredbe. Egyre több tippet kapsz új vegán ismerőseidtől, vagy simán sutba dobod a konyhai dogmákat és a már megszokott alapanyagokat is más módon vagy más formában használod fel. Tudtad például, hogy a köleshez citromlevet adva a túróhoz hasonló ízt érhetsz el? Vagy, hogy a lenmag és a sörélesztő pehely olyan kincs, amit ettől fogva napi szinten fogsz belecsempészni az ételeidbe… Nincsenek többé kötelező szabályok, végtelen számú kombinációval próbálkozhatsz. Kis túlzással nincs két ugyanolyan főétel vagy sütemény, mert nem kerül sorra ugyanaz még egyszer, hiszen annyi lehetőség és annyi ötlet vár megvalósításra.

Az első hónap után – amikor minden új dolgot egyszerre akartál kipróbálni és lábon kihordtál egy infarktust, miután megnézted a bankszámládat vagy a pénztárcádat – rá fogsz jönni, hogy mi az, amit szeretnél megtartani és mi az, ami nem tetszik. A növényi étrend a fentiek miatt csak az elején tűnik drágának, egyébként egyáltalán nem kell, hogy az legyen. A hétköznapi növények ezután is ott lesznek a boltokban (zöldségek, gyümölcsök, burgonya, gabonák, hüvelyesek, diófélék és magvak). Lesznek bejáratott helyeid, tudni fogod, hogy mit hol tudsz kedvező áron megvenni. Kialakulnak majd a kedvenc alapanyagaid és az új ízvilágod. Lesz olyan összetevő, amit az életben soha többé nem fogsz megvenni, és lesz olyan, amiből állandó készletet tartasz majd, hogy bármikor felhasználhasd, annyira megszereted. Így vagyok én is sok mindennel, például a címben szereplő tofuval. Annak a szösszenetnek pedig csak annyi a magyarázata, hogy amikor valaki a tofut cikizi a jelenlétemben, ezt mantrázom magamban. Mert ez így van.

Sokan mondták már és egyre többen fogják ezt mondani: az egyetlen dolog, amit bánok, az az, hogy nem hamarabb lettem vegán.

Váry Krisztina

Részlet a VEGÁN ÉLETEK – 76 vegán élettörténet című könyvből