Be kell látnunk, hogy a méhekkel való foglalkozás sokkal összetettebb téma, mint elsőre gondolnánk. Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki az egyik Facebook csoportban a méhek révén beporzott növények terményeinek vegánok általi fogyasztásával kapcsolatban, etikai szempontból nézve. A „vita” még közel sem zárult le, maradtak nyitott kérdések. A konklúzió egyelőre az, hogy mivel a vegán életmód egy törekvés, a lehető legkevesebb ártásra való igyekezet, és mivel nem minden esetben különböztethető meg, hogy mely terményeket porozták be háziméhek és melyeket vadon élő beporzók (vagy a szél), ezért senkitől – se vegántól, se mástól – nem várható el, hogy ennek a tájékoztatásnak a hiányában tudatosan döntsön. Ez nem a mi állásfoglalásunk, hanem egy, a beszélgetés során felmerült vélemény, amellyel egyébként mi is kénytelenek vagyunk egyetérteni.
Ha azonban kifejezetten a mézfogyasztást nézzük, továbbra sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mézet saját maguk számára készítik a méhek. Hiába állítjuk, hogy csak a felesleget vesszük el – ami jellemzően egyszerűen nem igaz –, de még ha valaki törekszik is erre, ki mondja meg, hogy mennyi a felesleg? Ha egy nagymama lekvárt főz és tesz el télire a családjának, ki mondja meg, hogy abból mennyire van feltétlenül szükségük és mennyi az a „felesleg”, amit következmények nélkül elrabolhatunk tőlük? Kinek van ehhez joga (a felesleg meghatározásához és a feltételezett felesleges mennyiség eltulajdonításához egyaránt)?
Amíg a méztermelés üzlet és megélhetési forrás lesz, addig ez jogos kérdés marad. Persze nem új keletű a dilemma: már az előember is fosztogatta a vadméhek lépeit. A különbség az előember és köztünk az, hogy nekünk már nincs szükségünk az állatok kizsákmányolására. Mindenféle – akár a mézhez hasonló – élelmiszert elő tudunk állítani növényekből is, ha feltétlenül úgy érezzük, hogy igényünk van rá.
Hogy elébe menjünk a félreértéseknek:
Mit állítunk? Azt, hogy nincs szükségünk mézre. Ezért egyszerűen be lehetne fejezni azt a gyakorlatot, hogy elvesszük a mézet a méhektől. Az az ő táplálékuk. Kész.
Mit NEM állítunk? Azt, hogy nincs szükségünk méhekre. Hogyne lenne? A kiinduló téma is ezt feszegette, nagyon is szükség van a beporzók munkájára. Ezen a ponton azonban már kérdésessé válik, hogy a mézelő méhek a legalkalmasabbak-e erre. A mézelő méheket értelemszerűen arra szelektálták, hogy minél több nektárt és virágport gyűjtsenek össze és szállítsanak „haza”, ezáltal egyrészt kevésbé hatékony maga a megporzás, másrészt háttérbe szorulnak más, őshonos beporzók, akik kevesebb táplálékhoz jutnak hozzá.
Mindig bátortalanul vetjük fel azt a javaslatot, miszerint nem lehetne-e csak úgy méhészkedni, hogy a mézet meghagyjuk a méheknek, ahogyan erre több helyen van már példa a világban… Ehhez nyilván olyan finanszírozási lehetőségekre lenne szükség, amelyek támogatják a beporzók védelmét és szükség esetén gondozását, azáltal, hogy a méhekkel foglalkozóknak stabil anyagi hátteret biztosítanak. Azonban gyakran az a vége, hogy a felvetésünket megmosolyogják, annyira elrugaszkodott ötletnek tartják. Pedig mi magunk is egyre több felől halljuk ugyanezt a felvetést, és miért is ne lehetne megpróbálni? A kormányok jelenleg is hatalmas támogatást nyújtanak bizonyos ágazatok számára, szerintünk nem lenne ördögtől való olyasvalamire is áldozni, ami mindannyiunk fennmaradásához tényleges fontossággal bír.
A Scientific American weboldalán megjelent véleménycikk a mézelő méhekkel kapcsolatos problémáról („Fontosak a mezőgazdaság számára, de nem annyira tesznek jót a környezetnek”):
További forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1zim%C3%A9h
Váry Krisztina
