Mindenki, aki becsöppen az életünkbe, tanít minket. Matilda története számomra – és remélem, még sokak számára – megmutatta, hogy semmi sem reménytelen. A fejlődés, a változás mindig lehetséges, még akkor is, amikor nagyon-nagyon valószínűtlennek tűnik. No de kezdjük az elején…
 |
| január 9-én |
Kerek 3 hónappal ezelőtt megérkezett hozzánk ez a békés, bájos tyúkanyó. Az előző év legeslegvégén találták kutyasétáltatók. Félig megfagyva feküdt egy mező szélén, nem tudott mozogni. Hála az Állatmentő Seregnek, azonnal orvoshoz került és pár nap után ideiglenes befogadóhoz, vagyis hozzánk.
Négy hónap telt el addigra azóta, hogy Kamilla meghalt, aki alig pár hetet élt csak velünk. Nem mondhatnám, hogy értettem a tyúkokhoz, izgalmas, nagy kihívás volt ez, de nagyon jó döntés volt belevágni!
Az első 3 hónapot úgy töltöttük, hogy nem tudott lábra állni. Több állatorvos is látta, egy madárspecialista altatást javasolt, mert menthetetlennek tartotta. Egy megfelelő helyeket kilukasztott textil zacskóban lógatva próbáltam arra bírni, hogy ráálljon a lábaira, vagy legalább kinyújtsa őket. Ezt az első két hónapban minden nap egy pár órát gyakoroltuk. A lábait tudta mozgatni, de terhelni őket nem. Próbáltam lavórban is hidroterápiázni, ami nem tetszett neki, viszont nagy lépésként értékeltem, amikor fogta magát és kirepült/kiugrott a lavórból.A második hónap vége fele úgy tűnt, még romlott is az állapota. Mintha az egyik oldala napról napra bénulna. Próbálkoztunk gyógyszerekkel, vitaminokkal, még Bach virágterápiás cseppeket is kapott, s végül mégiscsak elfogadtuk, hogy ő ilyen. Elfogadtuk, hogy kosárkában éli napjait, pihenget és eszik mindenfélét, amihez kedve van.
Ha mellette vagyok, érdeklődve fordul felém, egyre többet beszél a maga nyelvén. Éjszakára a kosárkáját az ágy mellé a fejemhez teszem, hogy ha bárki piszkálná, azonnal felébredjek rá, bár ez még nem fordult elő. Reggel mindig megvárja míg felébredek és csak akkor kezd beszélni. Ha 8-9 körül kelek csak fel, akkor türelmese vár és addig nem kér reggelit – ellentétben a macskákkal:)Az étvágya jó, de az ízlése napról napra változik. Az első időkben élt-halt a rukkoláért. Már a műanyagzacskó csörgésére teljesen lázba jött – mert hogy februárban sajnos csak ilyen formában tudtam rukkolához jutni. Aztán egyik napról a másikra nem kért többet. Eleinte szerette a kukorica darát, de amint egyszer kapott kendermagot, többet nem kért mást. Legalábbis egy darabig. Aztán megunta a kendermagot és csak napraforgómagot kért. Valamint paradicsomot. Azt minden mennyiségben. Nekem nagyon tetszik az, ahogyan válogat. Biztos vagyok benne, hogy pontosan érzi, mire van szüksége a testének. Nem elkényeztetés, ha azt adjuk, amit ő szeretne. Csodálom az öntudatlan bölcsességét és segítek neki, hogy úgy étkezzen, ahogyan azt ő maga a legjobbnak tartja.
Pár héttel ezelőtt, ahogy kezdett melegedni az idő és sütni a nap, elkezdtem egy-két órára kitenni őt a kertbe a napra. Mindig igyekeztem úgy, hogy valaminek nekidöntve, egy fának vagy egy nagyobb kőnek. Az ablakból figyeltem, hogy ha eldől, szaladtam ki hozzá újra egyenesbe állítani. Körülbelül egy héttel ezelőtt figyeltem fel rá, hogy már nem dől el, amikor kint van. Hihetetlen volt, de órákat tudott guggolva egyenesben maradni segítség nélkül. S így, minden nap egy icike-picikét fejlődve majd három hónap stagnálás után Matilda elkezdett valahogy mozogni. Ha kicsit besegítettem, felállt és lépett egy párat előre. Aztán pár nappal később már magától emelkedett fel imbolyogva, nagyon küzdve, és elindult. Sőt, most már bent a lakásban a szőnyegen is kiegyenesedik és elindul, tesz pár lépést… és a történetnek ez még csak a kezdete!
Amikor ölbe veszem és csendben együtt pihenünk, elmondhatatlan nyugalom száll meg. Van valami nagyon szelíd, békés, megnyugtató az ő kisugárzásában. Érdekes bizonyíték erre, hogy a macskák szeretnek mellé fekve pihenni. Egészen döbbenetes belegondolni, milyen barbár dolog az embertől, hogy orkok módjára leölik és megeszik ezeket az állatokat, ahelyett, hogy megismernék őket. Olyan, mintha gyönyörű verseskötetet szétszaggatva gyújtanánk be a kandallóba (olyankor, amikor ráadásul nincs is szükség fűtésre). Az emberek nagy része az ételt látja benne, holott ha már feltétlen használni akarná valaki, inkább meditációs gyakorlatokban vehetne részt. Szeret ölben ülni és dorombol – ahogy nagy meglepetésemre minden tyúk tud. Kattogó, vagy talán inkább berregő hangot ad, mintha sóhajtana, becsukja a szemét. Mikor először hallottam, nem is tudtam mi ez.
Barátjával és védelmezőjével, Matyi kutyával
Búcsú Matildától
Minden véget ér egyszer. Nekünk Matildával öt hónap jutott.
Hálás vagyok az időért, ami megadatott. Olyan nagyon-nagyon sok örömet hozott minden kis dolgával. Már majdnem 3 hónapja, hogy megtanult járni, mégis naponta elgyönyörködtem a lépéseiben. Nem tudtam betelni vele, ahogy mászkált a kertben, ahogy porfürdőzött, ahogy nagy küzdelmek árán megtanult feljönni a lépcsőn, ahogy csendben várt, míg kinyitottuk az ajtót, majd betotyogott. Otthonosan lépdelt a szobában, elkérte a kutyák lencséjét, imádta a paradicsomot és a napraforgómagot és mikor elfáradt, odament a kosarához és behuppant aludni. Néha felkéredzkedett a kanapéra és felmászott az ölünkbe, vállunkra. Mindezt azután, hogy kerek 2 hónapon át volt mozgásképtelen fekvőbeteg. Egy igazi csoda volt az, ahogyan felépült, apró lépésenként, itt a szemünk előtt. Számomra ő lett az élő bizonyíték, hogy bármi lehetséges.
Nagyon-nagyon-nagyon szerencsés vagyok. A legszerencsésebb.
Csöpp kis lény volt, nagyon-nagyon rövidke élettel. Olyan kis jelentéktelen, olyan kis apró volt ő ezen a hatalmas bolygón. Ártalmatlan és szelíd ebben a brutális, kegyetlen világban – ahol a trónok harca valójában bájos esti mese a valósághoz képest. Egy olyan világban élt, ahol az ő fajtája árucikk, élelmiszer. Millió ugyanilyen csirkét ölnek meg naponta emiatt a szörnyű félreértés miatt.
Mélyebb és valódibb az eltökéltség most bennem, mint valaha, hogy elmondjam, megmutassam, megtanítsam az embereknek, milyenek valójában az állatok és milyen könnyű és természetes békében élni velük. Igazi békében, ahol az erősebb nem használja ki gyengébbet.
Szerettem volna éveket élni együtt Vele és még sokkal-sokkal több emberrel megismertetni Őt, mint a szárnyasok békés kis nagykövetét. Öt hónap jutott csak. De amit elindított sokakban, az már halad tovább. Az élete hatalmas érték volt, nem csak számára és számomra. S bár Őt senki nem pótolhatja, nem ő volt az utolsó madár az életemben. Amint kész leszek rá, új állatot szeretnék menteni és folytatni. Még jobban, ezerszer eltökéltebben, most már Ő miatta is.
