Alapvetően egy igazán pörgős életem van aktivistaként, a csodálatos nyüzsgő fővárosban élek, de munkáimnak köszönhetően sokat utazom vidékre is. Szinte állandóan emberek között vagyok, mindig halmozódnak a sürgős teendőim, felelősségteljes feladatok sora. Egyáltalán nem szeretnék panaszkodni, hiszen igazán elégedett vagyok az élethelyzetemmel, de minden évben eljön az a pillanat, amikor úgy érzem, hogy telítődtem, kimerültem és kifáradtam. Ez az a pillanat, amikor számomra egyetlen megoldás létezik; elvonulni, az építő jellegű magányban rekreálódni, magam mögött hagyva a hétköznapok rohanását. Elvonulásom helyszínének nem először választottam kedves barátom; Anna házát, ahol megadatik a kertes ház adta béke és csend és az ember úgy lehet egymagában a gondolataival, hogy közben nincsen egyedül, hiszen több, imádnivaló négylábú és tollas barát halmoz támogató együttlétével. Nem is sejtettem, hogy az idei visszavonulásomat egy olyan különleges személlyel oszthatom meg, mint Miss Watson.
Számos élménybeszámoló és esettanulmány említi, hogy egyes szanatóriumokban, intenzív terápiás programokon a szobatársakkal való kommunikáció sokszor éppen annyira része a terápiának, mint maga a foglalkozások. Éppen így volt ez velünk is Miss Watsonnal, akivel bizonyos szempontból ugyanazon civilizációs problémák következtében kerültünk Anna vendégszobájába; gondolva itt például a fogyasztói társadalom ama velejárójára, hogy egyre inkább a tárgyainkat szeretjük és a körülöttünk lévő érző lényeket pedig használjuk. Persze nem gondolom, hogy a történelem fel tudna mutatni olyan korszakot, ahol az önmegvalósítás, vagy a személyi jogok nagyobb teret kapnának jelen korunknál, de ez még nem biztosíték arra, hogy mindenki automatikusan tisztelje mások életét és szabadságát. Sokszor tapasztalhatjuk saját életünkben, hogy mások természetesnek veszik mindazt amit kapnak és elvárások sorába ütközünk azzal kapcsolatban, hogy milyennek kell lennünk, hogyan kell viselkednünk. Gyakori elvárás az, hogy legyünk kedvesek, kommunikatívak, nyitottak és közvetlenek minden helyzetben mindenkivel, hiszen ez a sikeresség egyik kulcsa. Aki pedig nem hajlandó úgy gondolni magára, mint csupán humán erőforrás, egy szolgáltatás, amit bárki bármikor igénybe vehet, az bizony belefut néhány pofonba. Nos, hogy Miss Watson szomorú történetéről is beszámoljak; néhány napos korában szakították el az édesanyjától és igen hamar egy kisállat-kereskedés polcára került, mint tökéletes húsvéti ajándék egy gyereknek. Az elvárások Miss Watsonnal szemben ezen megpróbáltatások után pontosan a fentebb említettek voltak: legyen mindig kedves, készséges, nyitott, esetében továbbá lehessen őt mindig simogatni és játszani vele, akárcsak egy non-stop szolgálat. A folyamatos tárgyiasításra -eszköztárának szűkössége révén- nem tudott máshogy reagálni, mint agresszióval, egészen konkrétan a nem kívánt zaklatásra harapott. A szülői problémamegoldás e kényes helyzetben az a teljesen felfoghatatlan gyakorlat bevezetése volt, hogy ha a “kis házikedvenc” nem úgy viselkedik, ahogy “kell” akkor kap egy pofont. (Ez is egyfajta emberi arrogancia, hogy azt gondoljuk, hogy jobban tudjuk milyennek kell lennie egy nyúlnak, mint egy nyúl.) Tökéletesen ésszerű és logikus döntés lehet, amikor egy kb 80 kilós férfi akarata kifejezésére azt választja, hogy felpofozza a közel 1 kilós nyuszit, ezzel persze tökéletes példát mutatva a konfliktus kezelésre gyermekeinek – hiszen az emberi történelem kezdete óta alkalmazzák ezt a módszert és lásd milyen messzire jutott az ember! A nyúl rendszeres pofozásának eredménytelensége két következtetést eredményezett:
- Ez a nyúl buta.
- Meg kell tőle szabadulni.
Sajnos valamiért elterjedt szokássá vált, hogy húsvétkor egy élő nyuszi a meglepi, aminek pillanatnyi hatása bizonyosan pozitív ugyanakkor sokan nem gondolják végig a felelős állattartás velejáróit, a türelmet, amit egy ilyen kis jószág igényel és bizony a nyulak jelentős részétől fél éven belül megszabadulnak – ki ki lelkiismeretének megfelelően. Valahogy ez is beleillik abban a kicsit sztereotip megállapításba, minszerint napjaink embere a rövidtávú gondolkodás követője és az azonnali élvezetek hajszolásának mestere, nem gondolva a jövőre vagy esetleg mások jövőjére.
Szóval ilyen múlttal érkezett meg egy nappal utánam ifjú szobatársam; Miss Watson. Ahogy az az intenzív rekreációs elvonulásokon lenni szokott, napközben különböző tevékenységeket űztünk; én régóta elhanyagolt olvasmányaimban mélyedtem el és igyekeztem a szervezetem a lehető legtöbb D vitaminnal feltölteni, míg Miss Watson hosszan tanulmányozta a csirkék tevékenykedését, kényelmesen szundikált, rendszeresen átrendezte rezidenciáját és izgalmas felfedező utakat tett a szobában, váltott tempóban. A reggeleket és az estéket megosztottuk egymással; közös étkezéssel, ismerkedéssel és persze Miss Watson, mint minden mentett állat, igényelte a rendszeres simogatást. Gondolom senkit sem fog meglepni az a tény, hogy egy hetes együttlakásunk során egyszer sem láttam indokoltnak megütni Miss Watsont és számára sem adódott olyan alkalom, hogy indokoltnak tartotta volna, hogy megharapjon. Mondhatni végig szemmel követtük egymás mindennapjait, megértő figyelemmel, tisztelettel és türelemmel viseltetve egymás felé, ahogy az minden érző lénynek kijár, legyen az aktivista vagy rágcsáló.
Annak biztos tudatában, hogy többé senki sem fogja bántani, jó szívvel gondolok az együtt töltött időre és kívánom neki a legjobbakat élete további részéhez.
Valamint ez az élmény megerősített abban, hogy húsvét előtt minden lehetséges fórumon hirdessem azt, hogy nyulat venni ajándékba nem jófejség és erre biztatnék mindenki mást is.
Írta: Visnyovszky Ágota
(Miss Watson gazdikereső, érdeklődni: bonianna@gmail.com)
